Túl késő?

“Képzelőerőnket kárpótlásul kaptuk azért, amik nem lehettünk, humorérzékünket pedig azért, hogy vigasztalódjunk afelett, amik lettünk” – írta Oscar Wilde. Egyik reggel egy barátom facebook oldalán láttam ezt az idézetet, amin elgondolkodtam. Először is azon, hogy valamiért nem éreztem gondoltam egyből: ezt el kell tennem, jó lesz egy hétfői “Zavard össze a világot! Mosolyogj hétfőn!” posztomhoz. Másodszor pedig azon, hogy nem értek vele egyet. Persze, ki vagyok én, hogy Oscar Wilde-dal vitatkozzak, de most mégis megteszem.

Két éve nyáron jött hozzám egy 36 éves hölgy, aki egy multinacionális vállalatnál dolgozott középvezetőként. Elmondása szerint napi nettó 2 óra munkával teljesítette a kitűzött cél 107%-át, emiatt gondolta, hogy váltania kellene. Sem motivációja nem volt, sem pedig előrelépési lehetősége, hiába jelezte a cégnél, nem tudták kihasználni a felesleges kapacitását. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mit csinálna, ha semmi nem számítana, sem eddigi szakmai tapasztalat sem végzettség, egyből rávágta: a környezetvédelemmel foglalkozna. miért? Egyszerű: mert ez a szívügye. De ennyi idősen már túl későnek gondolta, hogy ilyen nagyot váltson. Késő? – kérdeztem.

Ha változik a nyugdíjkorhatár, akkor körülbelül még annyit fog dolgozni, mint amennyit eddig élt – mondtam neki, amin meglepődött, és elgondolkodott rajta.

Sikerült neki egy másik nézőpontot adnom azzal kapcsolatban, hogy mi is a késő, és belátta, hogy talán mégis lenne értelme elkezdeni azzal foglalkoznia, amit igazán szeret.

A következő két alkalommal átbeszéltük, hogy milyen képzésre jelentkezik ősztől. Nem kell környezetvédelmi mérnöknek lennie, volt akkor egy technikusi képzés is, ami teljesen megfelel első lépésnek. Megbeszéltük, hogy marad a munkahelyén és a fennmaradó idejében tanulni fog, valamint jelentkezik az épp egy hónappal később rendezett környezetvédelmi konferenciára, hogy megismerkedjen álmai területének egyes részeivel. Ott keres majd olyan céget, ahol tud önkénteskedni, majd később mellékállásban dolgozni, hogy belelásson és gyakorlatban is tapasztalatot szerezzen. A találkozónk végén megköszönte a segítségem és egy pozitív döbbenettel vegyes mosollyal az arcán távozott.

Ezért gondolom azt, hogy a képzelőerőnket nem kárpótlásul kaptuk azért, amik nem lehetünk, hanem épp ellenkezőleg, azt látjuk vele, amire képesek lennénk, amivé válhatunk.

A kettő között azok a lépések vannak, amiken egy jól sikerült célkitűzést és  tervezést követően végig tudunk menni. Mert képesek vagyunk rá!

A humorérzék pedig nagyon jól jön, amikor ezen lépések alkalmával meg-megbotlunk, és tudunk magunkon nevetni. Mert az önirónia, na az az igazi ajándék.

Mosolygós napot kívánok!

Szöveg: Szemán Zoltán – karrier coach, tanácsadó – www.karrier-coach.hu
Nyitókép: freepik.com