Bármennyire is felháborító vagy szokatlan a cím, meg vagyok róla győződve. Hogy némelyikük azzá vált, ami, léhűtő, hazug, csalárd és tisztességtelen férfivá, nem az ő hibája. Nézd meg a családját, honnan jött, mit tanult. Lehet, hogy Te sem lennél más. De az, hogy ezen nem változtat, már az ő felelőssége.
S ha kicsit mélyebbre nézel a párkapcsolatában kudarcot vallott, az üzletileg ellehetetlenedett, a kényszer- vagy más betegséggel küzdő, függőségek uralma alá csúszott férfiben, megtalálod a rettegő gyermeket. Azt, akit vertek, megaláztak, megszégyenítettek, kiközösítettek, akinek nem adtak szabadságot, akit szoborként faragtak uniformizált lelkű férfivá. A szülők. A tanárok. A társadalom. A sztereotípiák.
S hol vannak a nők? Nem érnek rá a férfival foglalkozni, küzdeni, emelni – épp emancipálódnak. Persze amikor körülnéznek, szájbiggyesztve legyintenek, hogy
„Férfiak? Ugyan már… Hol vannak? Nincs egy normális sem.” S közben nevelik elkényeztetett, csonka családban felcseperedő pótférj-fiaikat.
Szomorú látnom, hogy a nők hite elveszett a férfiban. Pedig gyakran nem a saját hitünk állít talpra bennünket, hanem az, ha valaki hisz bennünk. Egy valaki. Akkor is, ha elbukunk, akkor is, ha hibázunk.
A férfi érték. Csiszolatlan gyémánt. A nő szeretete tudja lágyan tökéletesre formálni.
