Mindig, minden helyzetben mosolyog, pörög, szervezkedik. Ő Dombovári Vanda, aki 46 éves korára sem adott lejjebb a fordulatszámból. De nem is kell, mert az már nem lenne olyan Vandás. Ha megismeritek kicsit a képernyőn túli oldalát is, meglátjátok miről beszélek. 🙂
Ha jól tudom, sokáig elég szokatlan hivatásra készültél. Végül miért nem vágtál bele?
Igen… Eredetileg bohóc szerettem volna lenni, mint Harlekin, hogy mosolyt csaljak a gyerekek arcára, ám anyukám lebeszélt, mondván a cirkuszi élet ugyan sok vidámsággal jár, de éppen annyi lemondással, örök utazással is. Az ő kérésére azonban kacsintgattam egy keveset a színészi pálya felé, ám hamar bebizonyosodott, hogy – amint egy színészmesterség tanárom fogalmazott – „csapnivaló színésznő lennék, mert mindig, minden a arcomra van írva, képtelen vagyok egyetlen érzésemet is palástolni….” ez a tulajdonságom markánsan jelen van azóta is az életemben, annak minden előnyével és/vagy hátrányával együtt. Egy szó, mint száz, így lettem végül kommunikációs és magyar középiskolai tanár.
A te pörgős habitusoddal biztosan szerettek a diákok. Nem lehettél valami szigorú tanár. Jól gondolom? Vagy idáig el sem jutott a dolog?
Bölcsészként végeztem, így kötelező volt egy rangos gimnáziumban 3 hónapnyi tanításon részt venni, hogy abszolválhassam az 5 évnyi egyetemi tanulmányaimat. Bevallom őszintén, hogy akkoriban – alig 24 évesen – gombóccal a torkomban érkeztem minden reggel a Szent Margit Gimnáziumba, hiszen valójában nálam csupán néhány évvel fiatalabbakat, a szó legnemesebb értelmében vagány kis „zsiványokat” tanítottam, akik – érthető módon – csöppet sem „tartottak” tőlem”. Ám a félelmeim indokolatlannak bizonyultak, negyed évnyi tanítás után nehezen tudtunk csak elválni a kiskamaszaimtól, ám azt már akkor tudtam, hogy a tanítás abban a korszakomban nem volt nekem való… Ma már elmorfondírozom azon, hogy szívesen tanítanék egészen kicsiket, alsósokat. Ezzel a korosztállyal és az idősekkel értem meg magam leginkább.
Hogy képzeljük el a folytatást? Kiléptél az iskola kapuján és besétáltál egy tévéstúdióba? 🙂
Ó, ez egy amolyan hollywood-i filmekben látható véletlennek köszönhető! Az egyetem média tanszékének falán egy alig észrevehető, tenyérnyi kis cetlin állt egy rövidke felhívás, miszerint kísérleti adásba műsorvezetőket keresnek.
Kalandvágyó vagyok, így jelentkeztem a válogatásra, ahol sokkal komfortosabban éreztem magam, mint a katedrán,
és ezt – úgy fest – hogy a kamera is „érezte”, mert végül bejutottam, a tetejébe egyből egy élő pedagógiai műsorba. Igazi, kihívásokkal teli „mélyvíz” volt, amiben lubickoltam, hiszen ezt a fajta izgalmat minden addiginál sokkal bizsergettőbbnek találtam…
Hol, mely műsorban, rendezvényen tudnak veled találkozni mostanában a nézők?
Az RTL Klubon szombat délelőttönként látható Életmódkalauz című magazinműsor háziasszonya vagyok, ami ebben az életszakaszomban csodás feladatok elé állít. Műsorvezető társam a mindig vidám és szuper profi Somogyi Zoli, akivel az évek során jó barátság szövődött köztünk. Amikor az adásunk konfjainak felvételére utazom, megfigyeltem magamon, hogy szabályosan repülök, hogy a stábbal találkozom, annyira feltöltenek ezek a napok! Azonban a rendezvények jelen helyzetben vagy egytől-egyig elmaradnak, vagy csak online-formában valósulnak meg. Legutóbb például egy szépipari rendezvény műsorvezetését vállaltam nagy örömmel, amit több, mint 20 országban közvetített (a Crystal Nails). A napokban pedig egy rangos cég születésnapján konferálok élőben, ami egy komolyabb műfaj, hiszen miniszterek, gyárvezetők beszédeinek felvezetésére kértek fel.
Ha éppen nem a mikrofonba beszélsz, ki/kik azok, akikkel az időded töltöd?
Van egy csodálatos Kisfiam, Gergő, aki boldogsággal ki-, és betölti az életemet immár 8 éve. Rendkívüli ember, minden nap csak tanulok tőle: tele van életkedvvel, humorral és mindenkivel olyan együttérző, amihez foghatót – bevallom – még egyetlen embertársamtól sem láttam édesapámon kívül, akit Gergő már nem ismerhetett, hiszen a születése előtt évekkel elveszítettük.
Édesapa hiánya egy óriási űr az életemben, minden nap gondolok rá, ám Gergőben sokszor az ő szellemiségét, jóságát és humorát látom, ami nagyon klassz!
Anyukám Gyulán, a szülővárosunkban él nyugdíjasként, így amikor Pestre utazom a forgatások miatt, ő vigyáz Gergőre. Illetve mostanában a kedvesem is sokat segít, aki egy kiváló ember, odaadó az élet minden területén és – természetesen számomra – a legsármosabb, legszórakoztatóbb férfi, akivel valaha is találkoztam, ráadásul igazi gavallér… (néha azt gondolom, ufo :-).
Idén kicsit hosszúra nyúlt a tavaszi szünet. Hogy éltétek meg az otthontanulást és a home office-t?
Az első heteket rendkívül nehezen, azután egyszer csak megráztuk magunkat és alkalmazkodtunk a helyzethez: sok időt töltöttünk a helyi sportpályán, mozgással, elsősorban futballal, illetve bevásároltunk olyan kedves ismerőseinknek, akik nem mozdulhattak ki otthonról.
A szerotonin szint emelése rendkívüli „túlélési eszköz”, nekünk ez segített rengeteget a megváltozott, sokszor „rémülettel teli” helyzet feloldásában. Illetve a barátaink, akik ugye a választott, „második családunk”.
Ha megállsz egy pillanatra és körülnézel magad körül, mit érzel? Most jó úgy, ahogy van, vagy van, amin változtatnál?
Ha a közeljövőt prognosztizálom csak, akkor szakmai téren csekély változást remélek, hiszen az ősz beköszöntével értelemszerűen még ennél is kevesebb rendezvényre lehet számítani, (amelyek bevallottan hiányoznak az életemből, akár bármelyik kollegámnak) ám ez egyszer csak visszarendeződik. Nem úgy az emberi kapcsolatok…
Szívből remélem, hogy kissé jobban összekapaszkodnak majd az emberek, mint az elmúlt, gyötrelmes időszakban, mely tele volt válásokkal, baráti kapcsolatok „átrendeződésével”, balesetekkel.
Szerte, amerre néztem, több évtizedes kapcsolatok mentek tönkre a félelem, vagy éppen az önös érdekek előtérbe kerülése miatt és – akár egy valóságshow-ban – pillanatok alatt felszínre került mindenkinek a legbensőbb énje. Ugyanakkor csodás új, egymást segítő baráti szálak szövődtek, olyan nem várt helyzetekben (meglepetésszerűen), amitől „majd kiesett a szívem örömömben” – ahogy a 11 éves Márk barátocskám fogalmazott… Szóval mindent egybevetve, a nem éppen kedvező „csillagállás” ellenére is derűlátó vagyok, hiszen – mint tudjuk – „egyetlen gyertya fénye is képes bevilágítani egy sötét szobácskát”. De talán azért is, mert szerelmes vagyok, „mint egy nagyágyú”...