„Lefüggéssel kezd… Szent Péter, szép tartással, vízszintes lábakkal, és a fecske után egy tolódás támaszmérlegbe. Emeli a fejét közben, ahogyan kell. És egy újabb fecske. Rezzenéstelen a gyűrű a kézállásnál. És aztán egy ereszkedés keresztfüggésbe – óriási taps. Megvan a támaszülő tartás is. Egy óriás kör előre, meg se moccan a gyűrű. És a leugrás. Meg kell, hogy legyen! Mert ha nincs meg, akkor nincs igazság! Embert még nem ünnepeltek így itt a Super Dome-ban, kedves nézők! Írják már ki, az ég szerelmére! 9.85! Csollány Szilveszter olimpiai bajnok!”
Életem első sportélményei közé tartozik, ahogy nyolcévesen ülünk az általános iskola harmadik osztályában, és az akkori osztályfőnököm, – kihasználva, hogy az évszak– és időeltolódás miatt az olimpia iskolaidőre esett –, az olimpiák fontosságát magyarázza, a béke, a társadalmi fejlődés, a nemzeti összetartozás szempontjából. Természetesen egy gyerekeknek is érthető szinten. Az éppen folyó órát leállította, amint magyar éremesélyesek következtek, hogy együtt szurkolhassunk Nagy Tímeának, Kovács Áginak, Csollány Szilveszternek és a magyar vízilabda-válogatottnak. Bár nyolc magyar aranyérem született, ez a négy maradt meg nekem a legjobban. Hogy miért, már nem tudom. De az biztos, hogy Sydney és Szilas – ez volt Csollány Szilveszter beceneve – 2000-es olimpiai bajnoki címe az egyik alappillérét adta annak, hogy ma sporttal, sportszervezéssel, sportújságírással foglalkozom. Mit jelenthet, és hogy fájhat értelmetlen, korai elvesztése azoknak, akik közelről ismerték? Nehéz lenne szavakba önteni, így meg sem próbálom. Csak csendben emlékezem…
Nyugodj békében! Mi pedig vigyázzunk egymásra még jobban.
Szerző: Mihályi Petra
Nyitókép: olimpia.hu
