Folyami hajózás másképp: brit lobogó alatt

Sorozatunk befejező részében hajónk más lobogó alatt evez új vizekre, szerzőnk egy másfajta utazási kultúrát mutat be: az amerikaiak után megismerkedhetünk a brit folyami hajók belső életével. Sárkány Viki még mindig Európában, de már a Duna, Rajna egy másik ágán, csodás helyeken járva mutatja be az utazások során szerzett tapasztalatait. Ám nem kell aggódni amiatt sem, hogy ha hajója kiköt, eltűnnek a történetei. Biztosíthatunk mindenkit: van még ott bőven, ahonnan ezek is érkeztek!

Négy év ugyanazon az útvonalon, a teljesíthetetlenség határát súroló céges elvárásokkal arra sarkallt, hogy továbbálljak. Itt jött képbe egy sokkal kevesebbet fizető, ám cserébe Európa-szerte számos útvonalat kínáló, angol cég, akiknek a pandémia kezdetéig dolgoztam.

Fotó: Anthony Beck / pexels

Erős négycsillagos szállodai környezet várt a britek hajóin, igazi jóféle éttermi ételekkel – ez a korábbi cégemnél gyenge közepes volt – és ami a legjobb: iható kávé, amihez a kabinomban is hozzájutottam. Mindezeket megkoronázandó, teljesen élhető, emberi munkatempó, ahol még nekem – az itt már csak másodmagammal –, a hajón lévő cruise directornak is jutottak napközbeni egy-két órás szünetek. Hatalmas váltás volt. Eddig ahhoz szoktam, hogy négy kézzel zsonglőrködőm a programok közt, közben lábbal cintányérozom. Itt a külsős program nagy része nem kívánta meg a jelenlétem, nem beszélve róla, hogy a mindössze egyhetes brit utakon a tipikus délutáni program ez volt: békés ebéd utáni pihegés, fél ötkor pedig teázás, különböző sütikkel és sós harapnivalókkal. Mindezen idő alatt a cruise director is lélegzethez jutott, akár még egy egyórás ebéd utáni alvás is belefért.

Fotó: Leonard Cotte / unsplash

Az első brit hajós utam így olyan volt, mint egy szanatóriumi élmény, a korábbi négy évhez képest. Az új útvonalakkal két évtizedes álmom is valóra vált: Franciaországban dolgozhattam angolul!

Provence-ban, levendulaföldeken járva, van Gogh nyomában is kísértem utasokat. Készítettem itt egy fényképet az első levendulamezőn, ahova eljutottam: a mai napig lóg kinagyítva a falamon, emlékeztetve arra, hogy van egy valóra vált álmom, és ezt még más, megvalósult álmok is követhetik.

A francia utakon kívüljártam a Rajna minden hajózható részén, a Dunán lefelé a Fekete-tengerig, illetve Hollandia északi csücskétől tengeröblöt is érintve – ó, a gyomrom rögvest megérezte a különbséget a folyó és a tenger hullámzása között, brrr – Belgiumba és Svájcba is kiruccantam az utasokkal, ilyenkor a kikötőből buszok vittek minket.

Fotó: Kai Pilger / pexels

Az érem másik oldala

Be kell valljam, hogy a nyugodtabb tempó operatívabb, unalmasabb munkát is jelentett, kevés utas-interakcióval. A britek amúgy sem csivitelnek úgy, mint az amerikaiak és jóval kevesebb lehetőség is volt rá, hogy velük beszélgessek. Itt 160 főre felügyeltünk ketten, ami nagyban nehezítette a személyesebb kommunikációt.

A munkának így számomra egy lényeges sarokpontja, az emberi történetek sokasága, a kapcsolódás, és a missziómnak megélt „közép-európai szemmel a világ”-típusú ismeretátadás nagyon minimalizálódott. Megnőttek viszont az operatív-adminisztratív feladatok, az indulási, és egyben érkezési napok stressze: 160 kiszálló és 160 beszálló utas, és az ő csomagjaik – miért, ó miért utaznak idős emberek kétszer akkora súlyokkal, mint amit elbírnak? – hamar elrontotta a szanatóriumi élményt.

A korábban emlegetett francia út hiába volt csodás útvonal, sajnos, talán a desztináció közelsége miatt a legidősebb brit közönséget vonzotta, mindig rácsodálkoztam, ahogy a hajóra lassított felvételként érkező utasközönséget néztem.

Volt köztük egy  92 éves, a normandiai partraszállást megjárt, egykori katona utasom, aki elesett a fedélzeti lépcsőkön és vérző fejjel elájult. Amíg a mentőket vártuk, én végig azt mantráztam magamban, hogy „túlélted a második világháborút, nem létezik hogy itt, így haljon meg egy háborús hős” – szerencsére pár öltéssel megúszta és vidáman folytatta az utat az öregúr.

Fotó: Tóth Szabolcs / pexels

Nyugodt kedvtelenség

Az angolok az amerikaiakkal szemben ugyan sokkal nyugodtabbak, de cserébe ritkábban fejezik ki nyíltan a nemtetszésüket, így nehezebb a kedvükre tenni: sokszor csak utólag derül ki, ha valami gondjuk volt. Stílus-összehasonlításképp, egy amerikai utasom egyszer pacekba szólt oda nekem egy kirándulás után, hogy „Feedback for Schönbrunn: not good” („Visszajelzés a schönbrunni kirándulásra: nem jó”) ehhez képest egy brit vendég úgy adott hangot a véleményének, miután külön, kiemelten kérdeztem őket egy hotelbeli, a hajós utat megelőző élményükről: „ I found it disgraceful that there was no kettle in my room” („Szégyenteljesnek találtam, hogy nem volt vízforraló a szobámban”).

A pandémia pont akkor ütött be, amikor három év brit hajózás után ismét erősen gondolkodóban voltam, hogy hogyan tovább. Hat év hajózás, nem túl sikeres magánélettel, növekvő fásultsággal. Eljött a pont, amikor azt éreztem, ideje lenne már a saját váram építeni és nem várromokat mutogatni másoknak. Hiába a szállodai élmény, a csodás tájak, a sok szabadság, ha nincs senki és semmi, ami otthon vár.

Fotó: Analogicus / pexels

Új utak felé

Jelentem: a várat elkezdtem építeni. Találtam magamnak idővel akár karrierváltást is hozó új irányt, elkezdtem írni, a magánélet is alakul. De bevallom, így másfél év szünet után, a magyar piaci lehetőségeket felmérve, azért elgondolkodom, hogy jó lenne még ebben az életben egy pohár bort inni valahol Lyon és Avignon között, az esti kvízre készülve, sajtot majszolva, úgy, hogy az aktuális fizetésem már az utam első napján, előre megérkezik a számlámra. Addig pedig igyekszem a melki apátságban tett rendszeres kirándulások során olvasott idézet szerint élni: „Motion is a sign of life”.

Sárkány Viki

Idegenvezető

Kíváncsiság: ezt tartom a legfontosabb értéknek az életben, ez mozgat a mindennapokban. Utána menni embernek, háznak, kapukba bemenni, beleszagolni, elképzelni-meghallgatni egy ember, egy ház, egy ország történeteit. Történetek. Hiszem, hogy ezek mozgatják az életünket, saját magunknak mondott történeteinkből építkezik az identitásunk, épp ezért érdemes ezeket időnként felülvizsgálni. Az írással lenyomata marad a kíváncsiságnak és az épp megtalált történeteknek – a megosztás pedig segíthet valakinek, aki épp ilyen történetre volt éhes. Talán épp Neked.