Folytatjuk szakértő szerzőink bemutatását. Dr. Petrohai Ágnes jelenléte szerzőink között számomra különösen kedves és megtisztelő, hiszen büszkén mondhatom, hogy több, mint 10 éve ismerjük egymást, követjük egymás életét. Ági a szikementes arcszépítészet szakértője, két évtizedes hazai intenzív-anaestheziológai klinikai gyakorlatot követően öt évig élt Londonban. Dr. Bob Khanna, a Nemzetközi Felsőfokú Arcesztétikai Akadémia elnökének mesterkurzusain szerzett esztétikai szakirányú képesítést. Olyan egyedi látásmóddal, őszinteséggel közelít az öregedéshez, ahogy csak azok közelítenek a témához, akik tovább látnak a részleteknél és merik a nagy egészet szemlélni, ráadásul nem csak rövid, hanem hosszú távon is a harmonikus, kiegyensúlyozott életre törekedve.
Ha megkérdezik, mivel foglalkozol, hogyan szoktál válaszolni?
Orvosi esztétikával, arcszépítéssel. Gyakran visszakérdeznek, mi ez, nem értik, hogy ez milyen szakma. Megszoktam, mivel korábban intenzív-anaestheziológus voltam és azt sem értették. De visszatérve az eredeti kérdésre: szikementes arcszépítés. A nők ennek hallatán rendkívül érdeklődőek lesznek és azonnal kendőzetlenül kérdeznek is, hogy mit javasolnék, változtatnék meg az arcukon. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez tulajdonképpen mindenkit érdekel, minden ember hiú és szeretné magából kihozni a maximumot. A férfiak is. Bár ők a szélsőséges esetek miatt. – túltöltött száj, nagyon megfeszített bőr – inkább tartanak még az esztétikai kezelésektől.
Milyen út áll mögötted, milyen tapasztalatok, kalandok vezettek odáig, ahol most tartasz?
Valóban voltak fordulatok a karrieremben. 15 évvel ezelőtt, amikor váltottam, még szokatlan volt a választásom. Intenzív-anaestheziológus voltam és imádtam a szakmámat, azt hiszem, passzolt is az egyéniségemhez. Az intenzív anesztéziára jellemző, hogy ott történnek a nagy dolgok, rendkívüli nyomás alatt dolgozunk, életet mentünk. Az Ér- és Szívsebészei Klinikán dolgoztam és 10 évig a szívátültetés programban vettem részt. Ott tényleg minden egy lapra van feltéve. Ezt a stresszhelyzetet nem mindenki képes tolerálni. Engem a stressz inkább inspirált, egyből azon gondolkodtam, hogyan oldjuk meg a helyzetet. A hazai szívátültetett betegek utókezelésének 10 éven keresztül voltam szakmai irányítója. Ebben a szerepkörömben, anyjuk helyett anyjuk voltam, az élet mindennapi problémáival is hozzám fordultak. Nagyon nagy kaland és felelősség volt ez a 10 év: örülök, hogy a részese lehettem, valóban úttörő munkát végeztünk. Később azonban úgy alakult a magánéletem, hogy másodjára is férjhez mentem, őt kihelyezték Londonba, kapott egy állást, vele mentem. Nem volt egyszerű döntés, mert itthon is szép karrier várt és nem akartam tulajdonképpen soha külföldön dolgozni, de London csábítása olyan erős volt, hogy ezt nem hagyhattam ki az életemből. Öt és fél évig maradtunk. Itt újabb kihívások voltak: akkor léptünk be az Európai Unióba, tehát a diplomámat elfogadták, de Londonban munkát találni kelet-európaiként rendkívül nehéz volt. Nagyon akartam és tettem is érte, hogy kapjak lehetőséget, de szerencsém is volt, hiszen a Chelsea and Westminster NHS Hospital főorvosaként dolgozhattam, ami egy kiemelkedő intézmény. Nagyon-nagyon megbecsültek, nagyon szerettem ott dolgozni. Oda is visszavártak, amikor eljöttem. Tudtam, hogy akarok valami mást, valami pluszt tanulni odakint, amit itthon is tudok majd hasznosítani. Hiszen, ha öregszik az ember, akkor vagy főnök lesz, vagy magánrendelőt nyit. Én 3 évig gondolkodtam rajta, hogy mi lenne az, amit szívesen csinálnék. Egy holland barátnőmmel sokat beszélgettünk erről és végül a szépség felé indultam el, azzal kezdtem el foglalkozni, így jött a szikementes szépítészet.
Mikor döntöttél úgy, hogy a magad útját járod, kialakítod a saját, komplex módszered?
Az utolsó londoni évemben már tudatosan készültem az arcesztétika felé, kövekezetesen tanultam, az összes képzést elvégeztem, beleértve a mesterképzést. Mire hazajöttem, minden papírom megvolt. Rengeteg könyvet olvastam a vállalkozásokról, hogyan kell felépíteni, működtetni. Nekem az volt most a nagy kihívás, hogy egy saját vállalkozást működtessek.
Hívtak a régi munkahelyemre, vagy lehettem volna főorvos a Honvéd kórházban… de három hónap gondolkodás után úgy döntöttem, elindulok a saját utamon. Meg kellett beszélni a férjemmel is, mert persze kaptam volna munkalehetőséget, de fontos tudni, hogy amikor elindulsz egy vállalkozással, akkor semmit nem keresel. A férjem nagyon morgott, hogy miért nem csinálom ezt is, azt is. Én azon az állásponton voltam, hogy nem, nem lehet. Ha valamit csinálsz rendesen az egész embert kíván, fél fenékkel nem lehet. Lehet, hogy vakvágány, de akkor is beleteszek minden erőfeszítést. Ennek már 14 éve…
Gondoltad volna, hogy ilyen sikeres lesz? Miben látod ennek a titkát?
Nagyon szeretem az embereket. Engem mindig az vezérel, hogy hogyan tudok segíteni, hogyan tudok problémát megoldani. Nekem fontosabb, hogy amivel hozzám fordulnak, azt tiszteséggel, becsülettel el tudjam végezni. Engem ez motivál. A többi az utána jön. Nagyon hálás vagyok a visszatérő vendégeimnek, mert ők is csak erősítenek abban, hogy jó ez az út. Például a covid alatt mi nem zártunk be, nagyon jó volt, hogy kommunikáltam, beszéltem emberekkel. Sokan csak ezért jöttek, hogy beszélgessenek. Persze emellett történt kezelés is, de közben tudtunk beszélgetni és ez nagyon például abban az időszakban kiemelkedően fontos volt. Ahogy az emberi kapcsolatok nálunk mindig az első helyen vannak. Kiírhatnám, hogy Álomarc Cosmedica és coach. A vendégeim a világ minden részéről jönnek, mindenféle típusú emberek, akik rendkívül érdekesek, sokféle problémával, kívánsággal, történettel. Sokat beszélgetünk, sok különböző tudás, tapasztalat gazdát cserél a klinikán miközben feltöltjük a ráncokat, vagy kisimítjuk a vonásokat.
Mire vagy a legbüszkébb az elmúlt évekből?
Én a legeslegbüszkébb a gyerekeimre és az unokáimra vagyok. A két gyerekemre, hogy mint anya talán megfeleltem, mert mind a kettő sikeres és gyönyörű szép családdal. Hat unokám van, ez számomra azt jelenti, hogy az anyaság számukra is pozitív tartalommal bírt, akartak és vállaltak gyerekeket. Mindez amellett alakult ilyen csodásan, hogy mindkét szülőjük orvos volt, nemcsak én, de az édesapjuk is. Sokat ügyeltünk, dolgoztunk, ennek ellenére ez egy jó család volt, illetve a mai napig is nagyon összetartóak vagyunk. Mozaik családként, de nagy szeretetben élünk. A mai napig két férjjel megyek nyaralni, ezen mindenki nevet. De működik. Rendkívül értékelem minden évét az életemnek.
Hogy látod magad 5-10 év múlva?
Nekem az jelent majd kihívást, hogy ezt a szép öregedést hogyan érhetjük el. Minőségi öregedésre gondolok. Arra, hogyan lehet azt a balanszot megtalálni, amiben minél jobban érezzük magunkat és tényleg kiteljesedhet az életünk az utolsó 20-30-40 évben, kinek mennyi adatik. Ez egy hosszú időszak. Egy bizonyos kor után betegségekbe menekülnek az emberek, már nem motiváltak. Egy idő után már minden mindegy. Most számomra ez a legnagyobb kihívás, egyénileg is, de a munkában is. Hogy hogyan motiválhatom a környezetemet, hiszen sok a probléma, a megoldandó helyzet. Mindenféleképpen kell valami cél, ez lehet kicsi, például megfőzni egy ebédet, vagy elvinni a gyerekeket kirándulni.
A célok átformálódtak nálam is, de vannak céljaim és én ezt tartom a legfontosabbnak. Miután felelősséget érzek a régi visszatérő vendégeim irányába, felelősséggel kezelem, hogy minél tovább szépíthessem őket. Minél tovább erősítsük egymást. Ha én abbahagyom ezt a praxist, akkor sokan valószínűleg már nem mennek majd máshova. Sokan vannak, akik gyakorta említik, hogy ha nem én lennék, akkor nem is végeztettek volna magukon szépítészeti beavatkozást. Gondoskodnom kell tehát az utódlásomról. Szakmailag folyamatosan nagyon képben kell lennem, megfelelnem a kimondatlan elvárásoknak. Rendszeresen járok kongresszusokra, kollégákkal rengeteget beszélgetünk.
És ami még nagyon fontos, hogy tudjam majd abbahagyni. Legyek annyira kritikus önmagammal, hogy tudjak váltani. Mint ahogy szakmában váltottam 20 év után. 5 év múlva még mindig itt látom magam a klinikán, 10 év múlva pedig talán már egy másik, civil szerepkörben, És közben azt csinálom, amit a vendégeimnek is mindig mondok: vigyázok magamra, hogy még sokáig vigyázhassak a szépségükre.