Az utas – novella

womagic_palotas_petra

Az idősek világnapja alkalmából Palotás Petrától hoztunk nektek egy kedves történetet. 

1600 forintot mutatott a taxióra, pedig még el sem indultak. Miklós már egyszer a központba is beszólt, nem a várakozás zavarta, hanem a tény, hogy nem tudott rendesen leparkolni. A keskeny, egyirányú utcában nem talált szabad helyet, megállnia meg csak másodpercekre lehetett, addig, amíg nem dudált újra valaki rá, hogy miért torlaszolja el az utat.

Máskor még ki is szállt volna, hogy legalább a kaputól a kocsiig segítsen a csomagokat cipelni, de így csak felháborodásra adott volna okot, hiszen az utat elbarikádozó autónál csak egy nagyobb bűn létezett a sietők szemében: a sofőr nélküli, utat elbarikádozó autó. Ezért inkább várt, hol a kaput lesve, hol a visszapillantó tükörbe pillantva idegesen, hogy vannak-e mögötte. Voltak. Az első körnél egy zöld Mazda, a másodiknál egy kék Suzuki, a harmadiknál pedig egy Opel és egy kisbusz torlódott a háta mögött.

A telefonjára nézett, már tizenöt percet késett az utas: negyedóra, csúcsidőben, remélhetőleg nem a reptérre tart-lazított a nyakkendőjén. Ha feszült volt, mindig szorongatni kezdte az újonnan előírt, kötelező ruhadarab. Azelőtt csak esküvőkre meg temetésekre vette fel, de hát a szabály az ugye szabály, ha kelletlenül is, de be kellett tartania. Ha legalább rágyújthatna – meredt a műszerfalra ragasztott „dohányozni tilos matricára”.

-Megvárattam? -kopogtatták meg az ablakát. Meglepetten kapta fel a fejét, a vékonyka hang forrását keresve. Nem vette észre a házból kitipegő idős hölgyet, nem értette, hogy honnan került elő ilyen hirtelen.

-Nem vagyok én taxihoz szokva-mentegetőzött az asszony. Egy bordó, gurulós táska és egy kék, kopott bőrönd állt mellette, a kezében pedig egy színes gyerekrajzot szorongatott. Túl nagy volt rá a rozsdabarna kabátja, talán kifogyott belőle, vagy az ajándékozója nem vette észre, hogy az asszonyka összezsugorodott az évek alatt. Úgy nyolcvan lehetett, vagy nyolcvanöt? – siklott le Miklós szeme az átlátszó, eres kezekre. De még utazik – biggyesztette le a száját, szinte irigykedve. Az idős nő hátralépett, utat engedve a taxisnak, majd elérzékenyülve meglebegtette az A4-es lapot.

-Zsuzsikától kaptam – magyarázta, amikor a sofőrje kipattanva a kocsiból, előzékenyen a bőrönd után nyúlt, hogy betegye hátra a csomagtartóba. Miklós csak buzgón bólogatott, mehetnéke volt, a türelméből már csak egy futó mosolyra tellett. Nem neheztelt az utasára, de feszélyezte egy újabb, sürgető dudálás, szerette volna már maga mögött tudni a Cseresznye utca fogságát.

-A szomszéd kislány – lebegtette meg a hölgy ismét a vízfestékkel mázolt képet, amin, feltehetőleg a rajzolója korából adódóan még egyértelműen nagyobb szerepet kaptak a színek, mint a formák.

-Nagyon szép, akkor hova is tetszik? -emelte kérdően az utasára a bozontos szemöldökét.

Az idős asszony zavartan pislogott, aztán szabadkozva keresgélni kezdett a ridiküljében:

-Itt van a nyelvemen, hogy a csuda esne belé, itt van látja, és mégsem bukkan elő… Az évek olykor csúnyán megtréfálják az embert, majd meglátja maga is. Na, de rajtam azért nem olyan könnyű ám kifogni-húzott elő diadalittasan egy kockás papírt.

-Ez lesz az, Angyalföld, a 13. kerület, Visegrádi utca – tolta a cetlit Miklós orra alá. Szótlanul kanyarodtak ki a Cseresznye utcából, rá a Hegyalja útra az Erzsébet híd felé. A BAH csomópontnál egy lerobbant csuklósbusz terpeszkedett előttük, lassan tudtak csak haladni, lépésről lépésre közeledtek a pesti oldalhoz. Miklós az utat fürkészte, a fehérhajú utasa pedig az út mentét. A domboldalon ágaskodó, a benzingőztől megszürkült házakat, a megállóban ácsorgó, álmos utasokat, a koratélben megkopaszodott fákat.

***

-Várjon, várjon csak egy percet – kiáltott fel hirtelen a hölgy, a nyakát nyújtogatva.

Miklós kissé megbillentette a fejét, értetlenül, hogy most mégis mire is kellene várnia.

-Tenne egy kanyart a Tabán felé? -kérlelte az asszony szelíden, közvetlen a híd felhajtója előtt. -Tudja, ott volt a férjemmel az első randevúnk – somolygott sejtelmesen. Miklós eltekerte a kormányt, és hagyta, hogy a köztes címnél az utasa kiszálljon és nézelődjön egy kicsit. Elfuvarozza ő akár egész nap, ha az a néni kívánsága, nincsen más előrendelése, úgyhogy rajta ne múljon.

-Már tíz éve meghalt. Pedig megígérte, hogy végig velem marad, nem jó ez így – sóhajtott az idős hölgy egy nagyot, amikor visszaült az anyósülésre. Miklós zavartan félrehúzta a száját, együttérzően hümmögött valamit, szíve szerint szólt is volna, de nem volt a szavak embere.

-Ezt Zsuzsika rajzolta – merült el az utasa újra a szivárványszínű képben, kincsként szorongatva azt.

Már kilenc is elmúlt, amikor lefékeztek a Szentkirályi utcánál, hogy közelebbről is szemügyre vegyék az Urániát. Mert Miklós is megnézte, ha már az utasa számára annyira kedves emlék az a filmszínház. A mozit, ahol az idős asszony az édesapjával járt előszőr, egy belvárosi kávéház követte, a kávéházak pedig az egykor csak leányokat fogadó gimnázium. A Városligetet az Oktogon, az Oktogont a négyes-hatos villamos. Igen, a hosszú, sárga, kanyargó villamos. A hölgy külön kívánsága volt, hogy lassan haladjanak a sínek mellett, már amennyire a forgalom engedi.

Hét perccel tíz után értek a Visegrádi utcába, a 96-os szám elé. A novemberi ónos eső lustán kopogott a kapu feletti szélfogón, néhány kövér csepp utat tört magának a műanyag tető repedésein, végigcsurogva a falra szögelt táblán.

NAPSUGÁR IDŐSEK OTTHONA – akadt meg Miklós szeme a mohazöld betűkön. A hölgy az órájára pillantott, aztán hirtelen, mint, aki röstelli a késői érkezést, kapkodva kutakodni kezdett a ridiküljében.

-Itt lesz az, mindjárt meglesz ám, ide tettem – nyitogatta a belső zsebek cipzárjait, majd megkönnyebbülve elővett egy borítékot. -A fiam akart elhozni, csak hát nagyon elfoglalt szegény. Nem is szívesen lennék a terhére, én meg nem költök sokat, a fontos dolgokra mindig félretettem-bizonygatta önérzetesen, miközben remegő kézzel előhúzta a borítékban lapuló ötezrest. Hirtelen mintha kissé elbizonytalanodott volna: -Egyáltalán elég lesz? -hunyorgott a nyakában lógó szemüvege után kotorászva. Egy pillanatnyi csend nehezedett rájuk, csak a szomszéd sarokról szűrődött be egy éppen kanyarodó troli fémes csikorgása. Miklós az utasa felé fordult:

-Még sok is- dünnyögte, majd egy gyors, észrevétlen mozdulattal lenullázta a 21 000 forintot mutató taxamétert.

Ha szeretnél még több novellát olvasni Petrától, klikkelj IDE!
Még nincs hozzászólás

Hozzászólások lezárva