Jó szomszédság – Novella

2017, Hamburg – Gertrud szigorú tekintettel pásztázta a szomszéd kertet. Még egy kis fellépőt is odahúzott a függöny mögé, hogy még jobban rálásson a teraszon cigarettázó munkásokra. – Palotás Petra novellája. 

– Szegény Barbara, ha látná, hogy mennyire nem becsülik meg az életművét! – fanyalgott.

– Megbecsülik, egy halom pénzt fizettek érte – motyogta Heinz, a ceruzáját rágcsálva. Délután lévén egy keresztrejtvény tartotta fogva, és nem bánta volna, ha a felesége is inkább valami békés tevékenység mellett dönt.

– Ahelyett, hogy Henrik vette volna meg. Áron alul ment el – sóhajtott az asszony, a jobb kilátás érdekében arrébb húzva a sötétítőt, vállalva a kockázatot, hogy észreveszik.

– Henrik szíve mindig is a belvárosba húzott, egyébként sem hiszem, hogy Katrin odalenne érte, ha az anyósa naponta átjárna hozzá – mormolta Heinz maga elé, majd hirtelen a homlokára csapott. – Á, igen, naponta, mindennap… ez lesz az! – kiáltott fel megkönnyebbülve, majd beírt egy T betűt a játékmezőbe.

– Lárifári. Hányszor zavartam őket, amikor még itt laktak az emeleten? – hárított a felesége.

– Nem gyakran. Talán négyszer-ötször? Mármint naponta. Reggel, délben, délután, este, esetleg éjjel, ha valami zajt hallottál, vagy csak nem tudtál aludni – mosolygott Heinz a bajusza alatt.

– Hm… úgy látszik, sokaknak terhes, ha gondoskodnak róluk, vagy ha aggódnak értük – hümmögött az asszony sértődötten, majd vállat vonva lelépett a sámliról, hogy a kredenc fiókjából elővegyen egy színházi távcsövet.

– Most épp gondoskodsz az új szomszédokról, vagy aggódsz értük? – húzta tovább az ura.

– Miattunk aggódom, ha éppenséggel tudni akarod. Igazán bosszantó ez a birkatürelmed. Te nem félsz tőlük? – háborgott Gertrud.

– Miért félnék? Nem is ismerem őket. Egy fiatal család, azt hiszem, két kisgyerekkel – közölte Heinz, majd odakanyarított még egy betűt a márvány dohányzóasztalon heverő újságba.

– Hát ez az! Nem ismerjük őket, azt sem tudjuk, kifélék, mifélék… Lesz itt gyerekzsivaj, abban biztos lehetsz, meg focilabdával bedobott ablakok. Esti csengetések, amikor majd az ajtónyitás előtt elszaladnak a szemtelen kis gazfickók – ömlött Gertrudból a szó.

– Gyere már le onnan, Gertrud, inkább főzz nekünk egy finom teát. Nem árt egy kis élet körülöttünk. Barbara Marcus halála után annyira bezárkózott, hogy sosem láttuk. Egy szót sem váltottatok már, akkor meg az volt a bajod – próbálta a férje engesztelni.

– Szerintem ezek itt feketén melóznak – emelte az asszony a szeméhez a látcsövet.

– Gertrud! – csattant fel Heinz, most már egy kissé idegesen. – És ha igen? Nem a te dolgod, érted? Miért kell mindenbe beleütnöd az orrodat?

– Talán lengyelül hablatyolnak, vagy románul. Lehet, hogy az újak sem tudnak németül. Steffi szerint a nő külföldi – fűzte hozzá, de a férje egy nagy sóhajt leszámítva válaszra sem méltatta.

Gertrud csak egy jó fél óra múlva adta fel a bizalmatlansággal teli küldetését: a konyhába ment, hogy teljesítse a férje a kívánságát. Teát főzött, mentolosat, azt különösen szerették.

Másnap azonban újra hosszasan szemlélte a szomszéd házban és kertben történő változásokat.

– Heinz, gyere csak ide, ezt neked is látnod kell – intett oda a televízióban focit néző férjének.

– Mindjárt félidő, addig csak ráér – felelte a férje, akit nem olyan könnyen lehetett kimozdítani a nyugalmából.

    – Heinz… gyere, kérlek – suttogta Gertrud, de a hangszíne ezúttal tényleg aggodalomra adott okot. Heinz szokatlanul fürgén felpattant a bordó-zöld kockás fülesfotelból, hogy a feleségéhez siessen.

Egy öt év körüli kislány és a valamivel kisebb öccse szaladgált a kerítés mögött, nagyokat sikongatva megpróbálták elkapni egymást. Szüleik a telek nyugati részén, a két kertet elválasz- tó hatalmas öreg tölgyfa tövében tanakodtak. Nem volt ugyan hangos a társalgásuk, de a nyitott teraszajtó és a kedvező szélirány elrepítette Gertrudékhoz a mondatfoszlányokat.

– Nem látni a napot.

– Igaz, nem nő…

– Sosem lesz így gyep… és a vihar…

Gertrud érezte, hogy az ereiben lüktető vér átveszi a hatalmat az egész teste felett. Először csak forróságot érzett, aztán olyan erősen kezdett szédülni, hogy a billenéséből könnyen esés is lehetett volna, ha nem áll szorosan mögötte a férje, hogy elkapja.

Heinz hozott egy nagy pohár vizet, és szíve szerint orvost is hívott volna az ájulással küzdő feleségéhez. Tudta, hogy ezúttal tényleg nagy a baj: ha az új lakók kivágnák a telkükön gyökeret vert tölgyfát, nem csupán Gertrud szíve törne össze, hanem az övé is. A terebélyes, megannyi mókusnak és fészkelő madárnak otthont adó óriás évtizedek óta az életük része volt.

Amikor közel ötven évvel ezelőtt ideköltöztek, valójában nem csupán a házba szerettek bele, hanem a már akkor hatalmas tölgybe is, ami ugyan a kerítés túloldalán ágaskodott, de hosszú karjaival átintegetett az ő kertjükbe is, és gyönyörű ékszerként ragyogott rájuk, akárhányszor csak kiléptek a teraszra.

Másnap délelőtt Gertrud erőt vett magán, megsütötte az egész utcában híres almás lepényét, kicsinosította magát, és Heinzre is ráparancsolt, hogy vegyen fel egy frissen vasalt inget. Így csöngettek be a szomszédba, ahol az új házigazda, egy talán ha harminc esztendős fiatalasszony őszinte mosollyal fogadta őket.

– Á, ez aztán a meglepetés, a szomszédból, ugye? – tárta ki az ajtót, és betessékelte a vendégeket a házba. – Még javában tart a felújítás – mentegetőzött a dobozokra, festékes vödrökre és a szerszámokra mutatva.

– Hát hogyne, semmi baj, mi kérünk elnézést, hogy csak így berontunk – felelte Heinz, gyengéden megbökve a felesége karját.

Gertrud zavartan észbe kapott, és az anyuka orra alá tolta a még meleg, fahéjas almától illatozó süteményt.

– Talán így jobban megy a munka, egy kis finomsággal, pihenővel – hebegte a máskor olyan határozott asszony, még mindig nem tudva, miként kezdjen a mondanivalójába. Megkönnyebbülésére a kertből belépő, szőke, izmos férfi sietett a segítségére.

– Á, vendégeink vannak! – üdvözölte őket kedvesen a ház újdonsült ura, majd kezet nyújtott. – Restellem, hogy még nem mutatkoztunk be, de még igazából nem költöztünk be, kissé alábecsültük a felújítást meg a kertbéli teendőket – szabadkozott. – Micsoda finomság… – szagolt bele a süteményestálat körüllengő levegőbe. – Isznak velünk egy instant kávét hozzá? Amíg nincs kész az új konyha, csak azzal szolgálhatunk – kapcsolta be a vízforralót.

– Igazán nem akarunk zavarni, de egy kávé talán jólesne. És nem vagyunk válogatósak – fogadta el Heinz kettőjük nevében a meghívást.

– És a gyerkőcök merre vannak? – kérdezte Gertrud mosolyt kényszerítve az arcára.

– A nagyszülőkkel vannak az állatkertben. A ritka alkalmak egyike, majd ötszáz kilométerre laknak innen az édesanyámék, Bernd szülei meg már sajnos nem élnek – ölelte át az asszony gyengéden a férje derekát.

– Sajnálom, mármint nem az állatkertet, hanem a szüleit, szóval érti – motyogta Heinz bizonytalanul.

– És mi nem tetszett Barbara konyhájában? – váltott Gertrud csípősen témát.

– Parancsol? – nézett rá a fiatalasszony zavart mosollyal.

– Több mint húszezer márka volt, én mindig csak álmodoztam hasonlóról – közölte, majd szigorú szemmel végigpásztázta a még csak félig kicsomagolt elemeket.

– Gertrud! – csitította Heinz, a fejét csóválva. – Öreg darab volt az már, talán nem a fiatalok ízlése – kelt a háziasszony védelmére, aki csak egy tétova biccentéssel válaszolt.

Néhány másodperc kínos csend következett.

– De gondolom, a gyönyörű, ápolt kert így marad – puhatolózott Heinz. Kerülte vendéglátói pillantását, nagyot kortyolt a feketéjébe, mintha ott keresett volna rossz válasz esetén védelmet.

– A kerthez bűn lenne hozzányúlni, tényleg csodálatos – áradozott Mareike.

Gertrud megkönnyebbülten sóhajtott egyet, miközben finoman megszorította Heinz kezét az asztal alatt.

– Persze a vén tölgyfát leszámítva. Gondolom, maguk sem szívesen kapargatják a leveleket ősszel, bosszantó lehet, ha a szomszéd fája szemetel a kertünkben – fűzte hozzá Bernd kedélyesen. Heinz fejébe szállt a vér.

– Sosem éreztük úgy, hogy szemetelne. A természet rendje, hogy a nem örökzöld növények ősszel lehullatják a leveleiket. A körforgás elengedhetetlen része, hogy az elszáradt lombkoronájuk értékes tápanyagként kerüljön újra az anyaföldbe. Hogy tavasszal aztán ezáltal új erőre kapva újjászülessenek, otthont és eleséget adva megannyi madárnak, mókusnak és még sorolhatnám… – ömlött az idős férfiból a szó.

– De hát beárnyékol mindent, nem tud nőni a gyerekeknek rendesen a gyep – lepődött meg Mareike.

– Gyep, gyep… Másszanak inkább fára a gyerekek, és becsüljék meg a közel százéves csodákat.

– Elfáradt már az a fa – próbálta Bernd a szomszédját meggyőzni.

– Elfáradt? Csak mert nem olyan ifjú már? Ezek szerint a vén ember sem számít már? Ki dönti el, hogy ki mikor fárad el? Lefogadom, hogy szakemberek még nem vizsgálták meg – kelt ki magából Heinz Gertrud legnagyobb meglepetésére.

– Azt hiszem, nem fogunk most dűlőre jutni – próbált Bernd békíteni.

– Most még amúgy is rengeteg teendőnk van a ház felújításával kapcsolatban. Üljünk le ősszel újra, beszéljük át. Talán addig megnyugszanak a kedélyek – javasolta Mareike. – Szeretnénk jó szomszédok lenni, de hát ugye mégiscsak a mi kertünk.

Valahogy nehezen cammogott a nyár, a máskor vidáman tovaszálló délutánok nyomasztó végtelenségbe húzódtak, ahogy Gertrud fájó szívvel próbált búcsút venni az öreg tölgytől. Hosszú órákon keresztül hűsölt a faóriás tövében, így próbálva enyhíteni a közelgő elválás fájdalmán és a szokatlan augusztusi hőségen.

Szeptember első napjaiban különösen fekete felhők gyülekeztek az égen, mintha az égbolt is Gertrudékkal akarna gyászolni. A villámlásokat dörgések követték, egyre hangosabbak, hogy szinte beleremegett a ház. Heinz beljebb húzta a nehéz, mohazöld bársonyfüggönyt.

– No, nézd csak, milyen haragos az ég – állapította meg, mielőtt dohányt tömött volna a pipájába.

– Szeretem ezt az illatot – ült le mellé a felesége a kanapéra, majd szinte védelmet keresve a háborgó vihar elől a férjéhez simult.

A rosszul szigetelt, öreg ablakok áteresztették a felerő- södött szelet, a függönyök táncra keltek egy-egy erősebb lökésnél.

Heinz felállt, és nagyokat pöfékelve, mintha ellenőriz- né, hogy minden rendben van-e, kinézett a teraszra.

– A betyárját – hőkölt hirtelen hátra, amikor a hatalmas tölgy úgy meghajlott a durva légáramtól, hogy a fa ágai szinte az üveget karcolták.

Gertrúd is megrémült, majd ivott az ijedelemre egy nagy kortyot a gőzölgő teájából.

– Lehet, hogy van benne valami igazság, hogy túl magasra nőtt a barátunk, hogy elfáradt… – suttogta maga elé.

– Még a végén ránk dönti egy dühös vihar – ült vissza Heinz a felesége mellé, majd vigasztalóan az ölébe húzta az asszony kezét.

– Sütök holnap almás lepényt, majd délután átvisszük – tette hozzá.

Hosszú idő óta először jókedvűen megvacsoráztak, majd mint minden áldott nap, most is korán aludni tértek. Feltehetőleg kellett már nekik ez a nyugodt, pihentető éjszaka, talán a monotonon kopogó eső is segítette őket a mély álmukban. Mindenesetre szokásuktól eltérően sokáig aludtak, már tíz óra is elmúlt, amikor a csengő kongása felverte őket.

Gertrúd papucsban és pongyolában totyogott ajtót nyitni, Heinz pedig csak egy hálókabátot terített a kockás pizsamájára.

– Jó reggelt, ó, bocsánat, túl korán jöttünk és amúgy is váratlanul – köszöntötte őket tétován Bernd. Mögötte a felesége toporgott kezében egy üveg házi szörppel, előtte pedig egy kisfiú és egy kislány vigyorgott teli szájjal, kezüket a magasba tartva, büszkén mutatva a bennük rejlő, makkokból készített állatfigurákat.

– Csak egy percre zavarnánk, ha lehet – folytatta Mareike, átnyújtva a piros palackot.

– Nem, nem zavarnak, kerüljenek csak beljebb. Valahogy ma későn keltünk, talán a vihar… – szabadkozott Gertrud. – Apropó vihar. Valójában mi is készültünk ma, hogy átugranánk… mert nem jó senkinek sem ez a borongós, fagyos hangulat, és egyébként is átgondoltuk a dolgot… Na, lépjenek már beljebb – invitálta a vendégeket.

– Ribizliszörp – magyarázta Mareike. – Velünk ellentétben a bokrok viszonylag jól bírták a hőséget. De be kell, hogy valljuk, a tölgyfa árnyéka nélkül elviselhetetlen lett volna a gyerekek számára a szünidő. És a makkok…

– Nagyon szejetem a makkokat – selypítette a copfos kislány, majd átnyújtott egy zsiráfot Gertrudnak. – Ezt neked csináltam.

– Ezt meg én neked – lépett előre a szeplős kisöccse, Heinz orra alá tolva a makkból készült állatot.

– Á, egy szarvas? – ragyogott fel Heinz arca.

– Kutya – felelte a kisfiú egy kicsit sértődötten, de aztán rávetve magát a komódon ácsorgó kekszestálra, hamar megvigasztalódott.

Gertrud zavartan a nem várt fordulattól nem tudta, miként kezdjen bele az ő mondanivalójukba, de mint oly sokszor, Heinz most is a segítségére sietett, és nagyot nevetve bevallotta, hogy bizony az éjjel úgy megijedtek a vihartól, hogy végre megbékéltek a gondolattal, hogy elbúcsúzzanak az öreg tölgytől.

∗∗∗

– Gertrud néni, Gertrud néni! Sütöttél almás pitét? –hajolt át egy szőke kislány a kerítésen. – És anya kérdezi, hogy Lucas nem zavarja-e Heinz bácsit – csacsogta a kislány.

– Dehogy zavarja, örül neki, hogy van végre megint egy méltó sakkpartnere. Szólj anyukádéknak, ha van kedvük, jöjjenek át ők is egy kávéra, még meleg a pite… – toldotta még hozzá Gertrud kedvesen, majd elkezdett megteríteni az uzsonnához a megkurtított, megmetszett, de még így is terebélyes, a nyári melegben árnyékot és békességet adó tölgyfa alatt.

Ha szeretnél több, szívet melengető történetet olvasni Petrától, ITT tudod megrendelni az Igazgyöngyök novellás kötetet.

Palotás Petra

Író

Több, mint másfél évtizednyi televíziózás után új irányt vett az életem. Ma már az írás tölti ki a mindennapjaimat, jelenleg a 14. könyvemen dolgozom. S bár már jó ideje Hamburgban élek, nagyon szoros maradt a kapcsolatom hazámmal, a családommal, az ottani barátaimmal, és a hűséges olvasóimmal.