Marci pár hete született. Rengeteg inger éri, és bizony van, hogy csak sírással tudja levezetni a feszültséget. Keveset tud még a világról. Nem tud legurítani egy pohár vörösbort, vagy Netflixet bámulni, hogy enyhítse a feszültségét. A szüleire van szüksége ahhoz, hogy megnyugodjon.
De a szülei nem bírják a sírását. Idegesek lesznek tőle. Nagyon szeretnék elmulasztani, de amikor nem megy, kétségbeesnek. Aztán dühösek lesznek. Marci nem tudja, hogy a szülei nem akarnak rosszat, csak gyerekkorukban nekik sem volt ott senki, aki el tudta volna viselni őket, amikor intenzív érzelmeket éltek át.
Jó pár éve, az egyetemen, általános pszichológiából tanultunk az érzelmekről, még nem tudtam, hogy a mecénása leszek ezeknek a sokszor idegesítő, nyomasztó, sokszor felemelő belső élményeknek, amik akkor is mindig jelen vannak, amikor nem akarunk róluk tudomást szerezni.
Az érzelmi nevelés, az érzelmek nevelése ma fontosabb, mint valaha volt. És mi, szülők elkeserítően nem értünk hozzá. A saját és a gyerek intenzív érzéseit is úgy nézegetjük, bottal piszkálgatjuk, mintha valami űrlény lenne. Ha intenzívebbek lesznek, meg is ijedünk tőlük. Pedig a gyerekkort végigkísérik a heves érzelmek. A dackorszak, a kamaszkor…
Marci még nagyon picike, de egyre inkább megtanulja, hogy érzelmeivel ki tudja borítani a szüleit, vagyis nem tud nekik megfelelni.
Amikor nem sikerül a tornyot megépíteni,
amikor húzza a haját a fésű,
amikor retteg egyedül az ágyban.
És nap mint nap tapasztalhatja, hogy az érzelmei mások terhére vannak. Amikor hiányoznak neki a szülei az oviban, az óvónéni azt mondja, hogy már nagy ehhez. Amikor fél az orvosnál, de csak az látszik, hogy mérges a doktorbácsira, azt hallja, hogy bizony meg kéne őt nevelni.
És semmi, de semmi eszköze sincsen, amivel meg tudná zabolázni minden bajok okát: az érzelmeit.
Ezek a fura kis lények üzenetet hordoznak magunkról. Egyértelműen megmondják, mi az, amit szeretünk és többet akarunk belőle, és mi az, amit nem szeretünk és el akarjuk kerülni a jövőben. Ilyen értelemben nincs pozitív, vagy negatív érzelem Mind-mind hasznos és az a céljuk, hogy motiváljanak minket. Hogy olyan életet éljünk, ami nekünk tetszik.
Így aztán érzelmeink megismerése egyben saját magunk megismerése. Mégis a legtöbb ember a gondolataival téveszti az érzéseit össze, nem tudja lokalizálni sem a testében. (Mi??? Az érzelmek a testünkben érezhetőek? Igen, többnyire jól körülhatárolható és leírható érzetekkel járnak.)
Amit nem ismerünk, azzal nem is tudunk jól bánni. Nem tudunk vele együttműködni. De honnan is ismernénk? Legtöbbünket megbüntették, ha az érzelmeit fejezte ki. Tiszteletlenségnek, neveletlenségnek tartották, így hát gyorsan le is szoktunk arról, hogy mutogassuk másoknak. Még magunk elől is rejtve maradtak.
Pedig érzelmeinken keresztül tudunk kapcsolódni másokhoz is. Várjuk az együttérzést, a biztonságot. Képesek vagyunk megnyugtatni egymást pusztán a jelenlétünkkel.
De legtöbbünk megrémül már a saját érzelmeitől is, nemhogy a síró kisbaba, vagy hisztiző gyerek intenzív érzéseinek tudjunk biztonságos közeget, nyugodt kereteket adni.
Generációról generációra adjuk így át, hogy az érzelmek rosszak, lehetőleg kerülni kell őket, miközben életünk ezen a téren egyre bonyolultabb, egyre komplexebb kihívások elé állít minket. Túlélnünk főként érzelmileg és nem fizikai értelemben kell. A kört valahogy meg kell törnünk. Szülővé válni az a metaugrás, ami arra késztet, hogy haladjuk meg önmagunkat. Tanuljunk és tanítsunk olyan dolgokat, amiket sosem tanultunk.
Idegrendszerünk az első pillanattól fogva társas lény. Keresi a kapcsolódást, és azon keresztül a biztonságérzetet. Ha kibillen a rendszer az egyensúlyából,
mert csokit szeretne ebédre, de nem kap,
mert nagyon nehéz napja volt az óvodában,
mert jobban szeretne otthon maradni, mint iskolába menni,
mert nehéz elviselni, hogy a tesója nyert a játékban
automatikusan a társas környezetben (jelen lévő felnőttek) kezd el kutatni gyógyírért. De nem ám úgy, ahogy gondolnád.
Nem a nyugtató szavak számítanak.
Nem a racionális magyarázat arra, miért nincs semmi baj.
Miért csak katonadolog.
Miért nincs értelme hisztizni egy csoki miatt.
A felnőtt aktuális érzelmi állapota az, ami fontos. Ez meghatározza a testtartását, az izmai feszülését, vagy ernyedtségét, a légzése ritmusát, a tekintetét, a hangszínét, még a szagát is. Ezek a jelek vagy nyugalmat és biztonságot árasztanak a gyerek számára, vagy vészhelyzetet jeleznek.
Ha pedig vészhelyzet van, akkor az agy vészhelyzeti üzemmódba kapcsol. Leválasztja a gondolkodásért felelős agykérget és a primitívebb agyrészek veszik át az irányítást. Nincs idő gondolkodni, túlélni kell! A gyerek szétcsúszik, és olyan dolgokat tesz, amik minket végképp kiborítanak.
Ha téged sem nyugtattak meg annakidején,
ha beléd fojtották az érzéseidet,
talán te is megtanultad őket magad elől is elrejteni.
Talán bűntudatod van miattuk.
Nem tudod elfogadni, ha például haragszol, és igyekszel visszafojtani azt.
És talán te is küzdesz gyermeked intenzív érzelmeivel.
Nem bírod elviselni őket, nem tudod mit kezdjél velük.
Nem tudod, hogyan nyugtasd meg gyermekedet, hiszen még magadat sem tudod…
Akkor most, felnőttként, szülőként kell tanulnod. Ahogy nekem is. Hosszú, de ígérem, szép út.
Ha van kedved hozzá, tarts velem a PROFI HISZTIKEZELÉS MESTERKURZUS– on.
