A fiam alig egy hónapot járt iskolába tavaly március közepe óta. Nagyon várta már a tavaszt, hátha akkor visszamehetnek. Sajnos optimistának bizonyult.
Nagyon elkeseredett, amikor kiderült, talán idén már nem lesz suli. Válogatott szitkokat szórt a tanárok fejére, akik a biztonság mellett döntöttek. Azt mondja, megérti, de már nem bírja elviselni a haverok, kortársak nélkül. “Anya, így nem lehet csajozni sem!” Ez az egyik kedvencem a panaszkodásai közül. Mert nagyon is igaza van. Tizennégy éves, egész nap egymás hegyén hátán kéne hülyéskedniük, idétlenül vihogni, hordákba verődve üldögélni egy kávézóban. Szokni a másik nemet, az érintést, a szemkontaktust. Keresgetni magát másokban, elhelyezni önmagát a nagyvilágban. Választ adni a kérdésre: ki vagyok én? – és ezt nem lehet a képernyő mögött ülve megtenni.
Most épp az önállósodás lenne a legfontosabb, erre össze vagyunk zárva a nap nagy részében. Visszaemlékszem arra, amikor nyolcadikos voltam. Fürödtem a társasági életben, és egyvalamit nem akartam: otthon lenni a szüleimmel.
Nyolctól fél négyig suli, így a szobájában ül a gép előtt, majd ezután kezdődik a társas élet. Dumálnak, röhögcsélnek, alkotnak, együtt tanulnak – online. Tudom, hogy nem várja a hétvégét, mert akkor még ennyi sem jut a haverokból. Látszólag már csak az a szerepem, hogy élelmet biztosítsak, és elpakoljak utána (mert tényleg nem fér bele az ebédidőbe), kimossam a ruháit. De tudom, hogy szükség van rám egy sokkal fontosabb dologban is: meg kell, hogy hallgassam. Tegnap elmentünk futni, és végig be nem állt a szája. Csak dőlt belőle a düh, a keserűség, a szomorúság, a frusztráltság. Nem tudok a helyzetén változtatni, nem tudom megoldani, de tudok valamit, ami mindennél fontosabb: meg tudom hallgatni. Úgy igazán.
Sok szülő panaszkodik, hogy már alig tud valamit a kamasz gyerekéről, aki bezárkózik a szobájába, és hallgat, mint a sír. Ez egyfelől természetes, és tiszteletben kell tartanunk az önállósági törekvéseiket. Más már ez, mint amikor beleláttunk még az anyagcsere folyamataikba is. De attól még, hogy bezárkózik, bizony vágyik arra, hogy értsük, tudjuk mi van vele, benne. Legfeljebb már megszokta, hogy úgyis jobban tudjuk, majd megmondjuk, de leginkább biztosan kiakadunk, ha úgy igazán őszinte – vagyis nem hallgatjuk meg. Összeszedtem néhány dolgot, amelyek elengedhetetlenek, ha nem akarjuk harapófogóval kihúzni a tiniből, ami épp benne zajlik, ami épp foglalkoztatja.
Várd ki a pillanatot!
Emlékszel, amikor még oviba járt, akkor is főként este, lefekvéskor kezdett el mesélni. Most ugyanez a helyzet, akkor beszél, amikor ő akar. Amikor eljön a pillanat, dobj el mindent!
Szemkontaktus
A kamasz nincs annyira oda a szemkontaktusért a beszélgetés alatt. Kicsit vallatásnak érzi, ha bámuljuk. Sokszor egyszerűbb számukra sötétben, séta közben, vagy az autóban megnyílni, amikor nem egymással szemben ültök.
Ne szakítsd félbe
Amikor végre beszél, csak hallgasd! Egyszerű, de mégis nehéz kivitelezni. Olyan könnyű beleszólni, jobban tudni, tanácsot adni. Hisz te már átélted. Át, de neki is át kell. Ha könyvből lehetne tanulni élni, akkor már nem is lenne szükség rá. Sokkal jobb fejnek fog tartani, ha visszafogod magad és hagyod, hogy végigmondja amit szeretne.
Ne minősítsd
Szereteted, szorongásod, hogy mi lesz vele, sokszor arra késztet, hogy minősítsd a tetteit, a gondolatait, a döntéseit. “Akkor miért csodálkozol, hogy pikkel rád a tanár, ha te így viselkedsz vele?” “Ezt nevezed te zenének?” “Ebben a ruhában akarsz kimenni az utcára?” “Hogy tudsz ilyen marhaságokon röhögni?” És már be is csapta a képzeletbeli ajtót előtted. Többé nem mutatok és nem mondok el semmit, mert képtelen vagy megérteni és elfogadni annak, aki vagyok! – gondolja a tini, és lássuk be, igaza van.
Arról kérdezd, ami őt érdekli, ne arról, ami téged
Alapvető szabály a kommunikációban, ha összhangot, bizalmas légkört akarunk kialakítani, akkor a másikhoz kell igazodnunk. Félre az unalmas mi volt ma a suliban kérdésekkel! Mutassa meg a kedvenc zenéjét neked, vagy hogy mivel játszott legutoljára, melyik tanárt utálja a legjobban és miért, tanítson meg téged egy alkalmazás használatára – ezek már sokkal izgalmasabb dolgok a majdnem felnőtt számára.
Ne vedd magadra
A kamasz sokféle gombot tud nyomogatni bennünk: Nem vagyok elég jó anya. Nem vagyok fontos. Csak kiszolgálni kell, többre nem kellek. Nem mond el semmit, tehát nem szeret. Undok és sérteget, az alacsony önbecsülésemet piszkálja fel.
Szülőnek lenni egyet jelent a kihívással: váljunk végre érzelmileg is felnőtté! Számoljunk le azokkal a sebeinkkel, amelyek akadályt képeznek köztünk és a gyermekünk között!
Amikor beszól neked, az nem rólad szól. Hát kinek szólna be, ha nem neked? Ez csak egy kétségbeesett segélykiáltás: Anya, segíts! Nem tudom mi van velem, de szétfeszülök a dühtől, a stressztől. Ha magadra veszed a sértéseit, a defenzív viselkedését, csak bebizonyítod, hogy nem vagy képes meghallgatni őt. Magaddal vagy elfoglalva. Nem könnyű, de elengedhetetlen lépése a szülői utunknak: miközben támogatjuk gyermekünk önállósodását, nekünk is felnőtté kell érni. Nem a homokozóból szólni vissza sértődötten, vagy a katedráról, autoritásunkat kihasználva. Hanem középből. Meghallgatni csak az tud, aki maga is jól van.
Íme egy kis ízelítő a nemsokára megjelenő 9 részes Tini Szerviz Kártyáimból. A gyűjtemény konkrét, azonnal használható eszközöket nyújt tini gyerekeddel való együttéléshez, neveléséhez, a vele való kommunikációhoz.
Tini Hatalom Kártyák: Nyomtassátok és vágjátok ki, gyermeked tudni fogja, mikor, hogyan használja őket. 🙂
Szöveg: Pethő Orsolya, pszichológus – kölyökszerviz.hu
Nyitókép: pexels.com/Julia M. Cameron
