-Miben segíthetek?
-Szorongás, álmatlanság, depresszió… megint. Felírná azt a múltkori gyógyszert?
-Tudja mit, inkább csökkentsük az adagot, és képzelje, a közelben megnyílt egy új kiállítás, nézze meg, elképesztőek a festmények. Az ember csak áll előttük, és átjárja egy megmagyarázhatatlan érzés. Belső béke, nyugalom, a végtelenség érzete. Higgye el, hatásosabb, mint bármilyen gyógyszer. Sőt, vegyen egy pár színes ceruzát, ecsetet, festéket, és hetente egyszer alkosson. Mindegy mit, a lényeg, hogy alkosson.
Elképzelek egy ilyen beszélgetést a rendelőben. Utópisztikus? Megdöbbentő? Lehetetlen? Vajon a valóságban miért nem fogunk ilyet hallani? Pedig a művészetek a lélek gyógyítására hivatottak. Gondolj csak arra, hogy amikor szomorú vagy, meghallgatod a kedvenc zenédet, és máris jobb kedvre derülsz. Vagy ha éppen csalódás ért, akkor talán kitáncolod magadból, és jobb hangulatod lesz. Vagy például ott van Jim Carrey, aki egy fájdalmas szakítást úgy élt túl, hogy elkezdett festeni. Kialakított egy óriási helyiséget, csak a festményeinek, és annak, hogy minden áldott nap odajárt alkotni. Hatalmas méretű képei is születtek, csodálatosak. Érdemes rákeresned a neten.
De gondolhatunk a művészetterápia áldásos hatására is, melynek gyökerei a háborús katonák lelkéig nyúlnak vissza. A borzalmakat átélt katonák festmények készítésével oldották traumáikat. De pszichiátrián is sikerrel alkalmazták a művészeteket, mai napig bevált módszer.
Ha ennyire hatásos, mégis miért nem tudunk róla, miért nem tartozik a hétköznapi tevékenységeink közé?
Először is azért, mert sokszor negatív tapasztalatok kötődnek a művészetekhez, művészekhez. Szerintem mindenkinek van egy olyan története, melyben egyszer egy művész akkora művésznek gondolta magát, hogy mást már nem is csinált, és saját művészete áldozata lett. Vagy rengetegszer halljuk azt, hogy a művészek szegények, mint a templom egerei, vagy azt látjuk, hogy amolyan különc lelkek, akikkel nem lehet kapcsolódni, elvontak. De ott van az örökzöld kifejezés: „a meg nem értett művész.” És valljuk be, igazságalapja is van ezen történeteknek, ami miatt félünk belekezdeni bármibe, amit úgy hívnak: művészet. Másodszor pedig az általános iskolai rajzóra a nagy mumus. Legtöbbünk ott gyűjtötte be negatív élményeit, amikor a rajztanárnak semmi sem volt elég jó. Az az alma sosem nézett úgy ki, mint ahogyan kellett volna. Hol az árnyékolás, hol a méret, hol a szín. Meg persze a padtárs mindig szebbet rajzolt, amitől a saját önbizalmunk a béka feneke alá került.
Vagy a táncóra. Az is egy nagy mumus. Ha máskor nem, hát a szalagavató alkalmával biztosan találkozunk vele. Néhány osztálytársam a gondolatától is rettegett. Mit fognak szólni a többiek, mindenki kinevet, a nagyi nehogy meglássa… főleg a fiúk körében volt ez ciki.
Minden alkotós tevékenység mögött általában az a félelem húzódik meg, hogy: mit fognak hozzá szólni a többiek. Hogy fognak engem látni, mit fognak rólam gondolni, és egyáltalán én mit gondolok magamról, hiszen amit rajzolok, az nagyon ronda, vagy ahogyan táncolok, az senkit nem vidít fel… – hallom majdnem minden esetben a foglalkozásaimon.
Akkora elvárással vagyunk magunk felé, amit meg sem tudunk ugrani. A maximalizmus, a perfekcionizmus szinte mindennapos, és ez kivetődik az olyan tevékenységekre is, melyekben az önkifejezést élhetjük át.
Van egy nagyon vidám foglalkozásom, Örömdobkör néven indítottam útjára, mellyel az volt a célom, hogy azok is megtapasztalják a zenélés örömét, erejét, akik soha nem zenéltek. Hiszen a kézzel üthető hangszer hamar tud sikerélményt adni. A zene oda ér el, ahová a szavak már nem. Az ütés feszültséglevezető is, és mivel ritmussá formálódik, még a léleknek is csodaszer. A sok foglalkozás tapasztalata pedig az, hogy egyrészt óriási mennyiségű feszültséget hordozunk magunkban, melynek nem engedünk utat, másrészt pedig szinte kivétel nélkül mindenki szabatkozik afelől, hogy amilyen hangot most kiad a hangszeren, azért elnézést kér, mert biztosan élvezhetetlen lesz.
Ha megfigyeled a kisgyerekeket, mikor kérnek előre elnézést azért, amit csinálnak? Mindent kipróbálnak, bevetik magukat a leglehetetlenebbnek tűnő helyzetekbe is, énekelnek, táncolnak, rajzolnak mindenféle ábrát, és örömmel mutatják, hogy az ott micsoda, és minek kell látni.
Felnőttként pedig valahogy elvész ez a tiszta lelkesedés. Mert annyi szabályt kell betartani, annyiféle rendszerbe kell beilleszkedni, hogy kivész az emberből a spontaneitás, és önmaga felvállalása. Az „úgy ahogy vagyok, jó vagyok” érzése. És ekkor van az, hogy ha adok egy A3-as papírlapot a részvevőknek, vagy a kezükbe egy dobot, vagy épp a tükör elé állnak a táncórán, akkor szinte a mozdulatlanság érzete kapcsol be. Bekapcsol azonnal a „hogy fog ez kinézni” érzete, a „nem tudom lerajzolni”, „nem tudok laza lenni”, az „egy hangot sem fogok tudni leütni” önszabotáló mondatok egyike.
Pedig amikor ezen túllendül valaki, akkor ott kezdődik a másik világ. Ott indul el az igazi lelki utazás, a kaland, az önfelfedezés, a szabadság, a lendület élménye, és egyszerűen nincs más öröm, mint az Élet öröme. Az élek! felkiáltása, az én vagyok megélése, a lélek szárnyalása.
Kibomlik valami egészen más, egy teljesen új világ, egy másik nézőpont. Letehetem a rengeteg terhet, ránézhetek másképp, felszabadulhatok, és az alkotás pillanatában megélhetem örökkévaló lényem működésbe lépését. És akkor jól fogok tudni aludni, akkor nem kellenek a szerek, akkor a világ is szebbnek tűnik, és a stressz, a szorongás is oldódik, és a főnök nem is annyira kegyetlen, a családommal pedig nem is olyan nehéz, mint ahogy hittem. Sőt, az sem baj, ha épp nincs párom, mert megélem önmagammal a boldogságot.
Sőt, kit érdekel, hogy hogy néz ki az, amit épp rajzolok. Suhan a papíron a ceruza, a kréta vagy az ecset, és a színek megbabonáznak. A formák, az árnyalatok mélysége magával ragad. Nincs is más abban a pillanatban. Nincs tér, nincs idő, csak én meg a lap.
Vagy egy mozdulat a zenére, kitárom magam valami sokkal nagyobbnak, valami eredendően létezőnek, egy isteni pillanatnak. A testem határait sem érzem, szárnyalok, feloldódok a zenében és már nem is kell magamat vezetni, mert vezet valami más. Ott vagyok a terem közepén és boldog vagyok. Élek. Létezem.
Ez a művészetek csodája, ereje. Ez az alkotás szent pillanata, az örökké áramló, lüktető Élet. Ebben a pillanatban gyógyul a lélek, a test, a gondolat, minden egyszerre. Ebben a pillanatban szabadul meg a lélek a régmúlt sebeitől, nehéz érzéseitől, fel nem dolgozott emlékeitől. Felfrissül, levegőt kap, lélegzik, és felszabadul a test is. Ki nem hagynám soha ezt a csodát.
Szóval ragadd meg azt a ceruzát, ecsetet, tánccipőt, és alkoss, táncolj, élvezd az Életet!
Programjaimat itt találod: www.farkasrenata.com/programok
