Elment. – szakította meg tegnap este a csendet a teraszomon, pedig még a bort sem bontottam ki.
Csak úgy ömlött belőle a fájdalom, a keserűség, miközben szépen lassan tekertem be a dugúhúzót a parafába.
Elmondta, hogy mennyit veszekedtek az utóbbi időben, hogy egyre többet voltak külön és csendben megjegyezte, hogy meg kellett volna hagynia teljes ragyogásában.
Kristálytisztán emlékszem arra a tavaszi beszélgetésünkre, ahol azt mondta, hogy hiába van aranykalitkában az “Ő kis madara” és mindig nyitva van az ajtó, mégsem becsüli meg azt, amit biztosít számára.
Az akkori beszélgetésünket azzal a gondolattal zártam, hogy szerintem ott van elrontva a történetük, hogy van kalitka, ami bár lehet aranyból, vagy a világ legdrágább anyagából, mégiscsak a fogság jelképe.
Még mindig emlékszem az arcára, amikor azt kérdeztem tőle, hogy mennyivel többet érne Számodra, ha egy szabad madár, saját akaratából szállna le a teraszodra és képezné életed részét?
Csak nézett, majd szó nélkül ment el a sarokig és fordult be mindenféle köszönés nélkül.
Meg kellett volna fogadnom a tanácsodat- mondta az első korty bor után.
Bár elöbb hagytam volna neki időt, bárcsak többet lettem volna vele, amíg csak lehetett… – kesergett csendben.
Tudod, ha igazán szereted, még mindig tehetsz érte valamit! – válaszoltam.
Mit? – nézett rám kérdőn.
Becsüld meg az együtt töltött pillanatokat és hagyd elmenni. Tudom, hogy fájni fog, de ha igazán szereted, akkor add vissza a szabadságát és, hogy újra ragyoghasson.
Biztosan fájni fog, de egyszer újra majd mosolyogni fogsz, mert megtörtént, mert bátran elengedted és talán, ha egy szép napon évek múlva találkoztok, lehet, hogy meg fogja köszönni Neked és minden a helyére kerül.
De addig is gyakran jusson eszedbe az egyik kedvenc idézetem:
„Ti a pillanatokkal törödjetek,
az órák majd törödnek magukkal.”
/Buddha/
Ha jól emlékszem az üveg bor szép lassan, szavak nélkül elfogyott…
