Mindig is szeretett emberekkel foglalkozni, és belelátni a lelkekbe, megérezni és átérezni egy-egy életutat, sorsot. Óriási benne a szabadság iránti vágy, ezért minden módszerével a felszabadításon tevékenykedik. Ismerjétek meg Farkas Renátát, aki művészeti terapeuta, life coach és táncoktató egyszemélyben.
A tánc és a művészet mindig az életed részei voltak? Melyikkel találkoztál előbb?
A művészet kezdetek óta velem van, de eleinte csak átélője voltam. Apukám zenész és énekes karriert futott be egy főállás mellett, keresztapukám pedig restaurátor és festőművész volt. Hétvégente, amikor jött, mindig alkottunk valamit, vagy épp festményt kaptunk tőle egy-egy születésnapra. Nem maradhatott ki az opera és operett világa sem, szinte minden hónapban megnéztünk egy előadást. Otthon pedig rendszeres volt az éneklés, apukám minden hétvégén fellépni járt, és arra gyakorolt. Átitatódtam a zenével, kreativitással.
A tánc 6 éves koromban talált rám, balett órákra jártam, aztán az iskolában néptáncot tanultam, majd 14 éves koromban jött az igazi váltás, akkor kezdtem el társastáncra járni a nővérem invitálására. 29 éve tart ez a szerelem, rengeteg csodát köszönhetek a táncnak.
Mindig tanítással szerettél volna foglalkozni?
Nem volt ez mindig ilyen egyértelmű, hogy tanítsak. Anyukám talán látta bennem, azt szerette volna, hogy pedagógus legyek. Annyira nem állt közel hozzám akkoriban ez a gondolat, így más útra sodort az élet. 20 éves lehettem, mikor kitöltettek velem az akkori munkahelyemen egy kompetencia tesztet, ahol kiderült, hogy tanítanom kéne, mert az áll hozzám a legközelebb. Ezt elraktároztam magamban, de még nem ért meg bennem. Eltelt 5 év, a társastánc tanárom nyitott egy új stúdiót, és felkért, hogy legyek ott hastánctanár. Először csak hobbi volt, később pedig már szenvedély.
A köztes időben, mivel töltötted a mindennapjaidat? 🙂
Akkor sem unatkoztam. 🙂 Az első diplomámat a mostani Savaria Egyetemi Központon szereztem, művelődésszervező-rendezvényszervező szakirányon, miközben már a Magyar Televíziónál dolgoztam. Főállásom mellett szerveztem táncos rendezvényeket, kisebb eseményeket. A Tévénél 11 évig dolgoztam, kezdetben személyi asszisztensként, majd később szerkesztő-riporterként. Kalandos időszak volt, minden percét élveztem. Mikor eljöttem a TV-től, megéltem eddigi életem legkalandosabb 2,5 hónapját Marokkóban. Az akkori hastáncos barátnőmmel és tanítványaival léptünk fel minden este egy luxusétteremben, nem kisebb névvel turnéztunk, mint Sting dobosával. Csodás időszak volt ez, minden pillanatát úgy éltem meg, mintha egy film főszereplője lennék. Ezután pedig egy közvéleménykutató cégnél helyezkedtem el, mellyel párhuzamosan a második diplomámat szereztem meg, és igazán itt ért meg bennem a kis magocska, hogy mi is szeretnék lenni.
Magával ragadott a művészetterápia, meseterápia, és elhatároztam, hogy ezt minél több embernek szeretném a javára fordítani, hiszen akkora erő van benne, hogy nem is hinnénk.
Mesélj kicsit a művészetterápiáról. Milyen ágai vannak, te melyiket űzöd?
Egyre nagyobb szükségét érzem annak, hogy a művészetterápia teret hódítson, ugyanis a technikai vívmányok, a gondolkodás, ráció túl nagy szerepet kapott életünkben, és valahogy kibillent az egyensúly. A művészetterápia nagyon egyszerűen megfogalmazva a gondolkodás és érzés közti egyensúlyt állítja helyre. Túlságosan az anyagban mozgunk, miközben belső világunkkal egyre inkább elveszítjük a kapcsolatot. Érzelmeinket háttérbe szorítjuk, vagy elnyomjuk, és közben az anyagi világban keressük a megoldást.
A művészetterápia egy nagyon szelíd módszer, ám annál hatásosabb. Az alkotó folyamatot helyezi előtérbe, mely során láthatóvá válik az, ami belül nyom, feszít, nem talál helyet magának.
Az alkotás így válik egy olyan felületté, melynek tükrében megismerhetjük önmagunkat, rálátunk érzelmeinkre, viselkedésünkre, mintáinkra. Nem kell hozzá művészi előképzettség, általában ettől félnek a legtöbben, de szó sincs róla, hogy itt bármilyen ügyesség és bravúr lenne a feltétele a foglalkozáson való részvételnek. Ebben is nagy szabadságot ad, hogy bármit kezdhetünk az előttünk álló üres lappal, vagy épp agyagtömbbel. A semmiből hoz létre valamit az alkotó. Nagyon érdekes, hogy a művészetterápia előzményei közé tartozott a századfordulón felismert tény, mely szerint az intézményekben lévő elmebetegek állapotát súlyosan rontotta a bezártság és semmittevés, így elkezdték őket foglalkoztatni: agyagoztak, rajzoltak velük az intézmény falain kívül is, tehát a természetben, és megfigyelték, hogy milyen hatással van rájuk. Az eredmények megdöbbentőek voltak. 1945-ben Adrian Hill használta először a művészetterápia kifejezést, melyet magán is alkalmazott, illetve a háborúból hazatért katonák lelki problémáinak megoldására is alkalmazták.
Én dr. Antalfai Márta módszerét tanultam, a Katarzisz Komplex Művészetterápiát, és ezt alkalmazom, amely magába foglalja a művészet, zene és mese terápiás alkalmazását is.
A módszer fő sajátossága, hogy katarzist keltsen mesterséges úton, mellyel felszínre kerülnek a tudattalan vagy részben megélt komplexusok, kapcsolati konfliktusok. Ez jelenik meg szimbolikus úton az alkotásban, melyet megbeszéléssel, érzelmek társításával, szabad asszociációval dolgozunk fel. Ezáltal kisimul a bennünk tomboló érzelmi vihar, csökken a feszültség, stressz, növekszik bennünk a szeretet, összetartozás érzése, érzelmeinknek utat tudunk nyitni. Olyan, mint amikor egy dugót kihúzunk, és ami addig elzárva volt, felszabadul, kiáramlik, és megkönnyebbülünk. Felismeréseink lesznek, rálátunk magunkra, testi-lelki megtisztulást élhetünk át, felülkerekedhetünk az adott elakadáson.
Kiknek javasolt részt venni ezeken a foglalkozásokon?
Tulajdonképpen bárkinek, tudom, ez így nagyon általános, de nincs olyan ember, aki ne küzdene épp valamivel a lelkében. Volt már olyan hölgy is, aki úgy jött el, hogy érzi, hogy valami nem stimmel, de nem tudja megmondani, hogy mi az. A folyamat végére megtalálta, és feloldotta azt, amit addig megfogalmazni sem tudott. Volt olyan férfi, akinek nagyon nehezen ment a rajzolás, mert annyira a gondolataiba volt száműzve, hogy szinte megdermedt, hogy rajzolni kell. Nagyon szépen fel tudtuk oldani nála ezt, és végül óriási lépést tudott tenni önmaga felé. A végleteket segít harmonizálni a módszer, mert ugye mindig az a veszélyes, ha valaki egyik vagy másik végletben ragad. Van, akire már nincs hatással a sok gondolati elárasztás, annyi előadást hallgatott már meg, annyi könyvet olvasott már el, és mégis ugyanott tart. Ilyenkor érdemes segítségül hívni az alkotói vénánkat, mert sokszor sokkal többet tud lendíteni rajtunk egy-egy alkotás, mintha egy egésznapos tréningen megmondta volna nekünk valaki a “tutit”. Belül érdemes lazítani, oldani magunkon, harmóniát találni, hogy a külvilág hatásai ne nyomjanak el, ne tartsanak félelemben. Azt hiszem erre most nagy szükségünk van.
A munkád milyen hatással van a mindennapi életedre?
Mivel sok hölggyel dolgozok együtt, így a nőiség, nőiesség megélésének fejlesztése is célom és a saját közösségemet szeretném bővíteni. Látom, hogy mivel küzdenek sokan, akár az anyaság utáni női útkeresés, akár a sosem megélt nőiesség felszínre hozásáról van szó.
Női Köröket tartok, ahol tabuk nélkül beszélgetünk megéléseinkről, elakadásainkról. Táncóráimon a mozdulatok által is a nőiesség felszabadításán van a fókusz.
A jövőbeli terveim közt szerepel a jelenlegi sokszínűségnek egy saját módszerré gyúrása. Ahogy egy kedves vendégem fogalmazott: “Olyan ez, mint egy mesebeli út. Megyek az úton, és bárhol nyitok be egy ajtón, mindig Te mosolyogsz rám.” Ezt az utat szeretném megkreálni, felépíteni, hogy minél többen végig tudjanak menni rajta. Kalandokkal, felismerésekkel és felszabadulással megfűszerezve.
Ha szeretnéd kirpóbálni, mlyen is egy táncterápia, vagy csak táncolni támad kedved, keresd Renátát a www.farkasrenata.com-on!