Ki kivel utazik? És hogyan? – Utastípusok egy amerikai folyami hajón

Sorozatunk aktuális részében szerzőnk fellebbenti a fátylat a hajóutak legizgalmasabb hozzávalóiról: az utazóközönségről. Aki már valaha is kacérkodott a gondolattal, hogy hajóra száll, vagy csak nézte az Erzsébet-hídról a híd lábánál állomásozó folyami szállodahajókat, biztos elképzelte az utasokat, honnan jönnek, milyen anyagi helyzetűek, mennyire nyitottak, vagy épp milyen szórakoztatóak lehetnek, a valóság azonban néha még a legvadabb képzeletet is túlszárnyalja…

„Na, de Viki, milyenek az utasok? Biztos kőgazdagok, más nem engedhet meg magának egy ilyen hajókázást. Na, meg persze fittek is, nem úgy csoszognak, mint az én nagyanyám a ‘hétkerben’, a  gangos bérház folyosóján. És érdeklődőek? Nálunk a nagyim délutánjának fénypontja a Szulejmán ismétlése.” Nagyjából ezekkel a sztereotípiákkal találkoztam, mikor az utasokról kérdeztek a barátaim, ezek eloszlatására jöjjenek a tények és a tapasztalatok.

Fotó: JESHOOT.com / pexels

A millió forintos út – persze dollárban

Az az amerikaiak által szervezett hajóút, amin én a legtöbbet hajóztam, jelenleg 4500 dollár, kb. 1,4 millió forint körül kerül értékesítésre. A becslések szerint egy amerikai nyugdíjas átlagbevétele – ez nemcsak a nyugdíj, hanem az egyéb, befektetési bevételek is – évente 50 000 dollár, tehát a többség számára az éves jövedelmének cirka egytizede ez a nyaralás, ami nem kevés, de nem is őrületesen nagy összeg. Ezért cserébe kap 10-12 nap szállást, teljes ellátást, három országot érintő utazást, idegenvezetéssel, programokkal (nappal és éjjel is). Itt egy amerikai nyugdíjas dolga tényleg csak annyi, hogy megérkezzen az európai repülőtérre, ahonnan az út indul, és ott már várja is egy-egy cég kiküldött képviselője, egyértelműnek szánt, nagy feliratos táblák alatt, szerintem mindenki látott már ilyet.

Kis nosztalgia, hogy erre is emlékezzünk: alig két éve nem lehetett elférni a ferihegyi érkező oldalon az egymás után landoló, jetlag miatt alapból frusztrált, éltesebb korú tömegektől, akik kétségbeesve keresték a befizetett hajóutakhoz tartozó táblákat. A helyzetet ilyenkor tovább bonyolította az, ha egy cégnek egy nap két hajója is indult adott desztinációról. Ilyenkor ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy a Linz felé menő, a Vaskapu irányába induló, vagy hasonló céliránnyal egy hasonló nevű, teljesen más cég más hajójára váltottak jegyet. Így már az érkezés pillanata sem volt mentes az izgalmaktól, úgy az utasok, mind a céges táblák alatt várakozó képviselők részéről.

Ezt fokozandó, üde színfoltként a nyugdíjasok között mindig feltűnt néhány, már a leszállás pillanatában kottarészeg, nadrágjával a fején érkező legénybúcsús csoport. Ó, a boldog békeidők a túlburjánzó turizmus szépséges idején!

Fotó: Denis Vdovin / unsplash

Nem minden az, aminek látszik

Amit a fittséget illeti, az átlagéletkor az általam vezetett utakon és cégeknél olyan 70-75 év volt. Az utasok 80%-a lassan, de biztosan járt, gyakran térd- és csipőprotézissel, de annyi biztos, hogy a magyar kortársak fölé emelkedtek egészségügyi állapotban és lehetőségekben is. A maradék húsz százalék azonban okozott fejtörést, nem is keveset. Volt utasom, akit az őt a reptérről beszállító buszról már csak az érte küldött ifjú matrózok segítségével, kerekesszékében Viktória királynőként trónolva lehetett a hajóra átemelni.

Akadt olyan is, aki előzetesen szerette volna tudni, hogy lehetséges-e hajón a napi dialízis (nem!), és volt köztük számos „legally blind” – teljesen vak is.

Többségében együttműködő, korlátaikat belátó utasok voltak ők is, többnyire rájuk vigyázó kísérővel, partnerrel. Tapasztalatom szerint nincs az a cég, aki hazaküld egy már megérkezett utast súlyos mozgáskorlátozottságára tekintettel. Így a hajókon az is a program director feladata, hogy a rosszul, vagy sehogyse járókat is folyamatosan kisegítse úgy, hogy a jelenlétük ne hátráltassa a csoport érdekeit és ők is élvezzék az utazást, amennyire csak lehet.

Fotó: Tereza Godina / pexels

A szerelem sötét verem…

A legemlékezetesebb „nemjáró” utasommal – nevezzük Mr. Hewittnak – rögtön a legelső utamon találkoztam. Egy egészséges, és egy rosszul mozgó műlábbal, erős nyolcvanasként, ötvenes szőke bombázó feleséggel, Dollyval vállalta be az utat. A bácsi minden másnap szó szerint arcra esett a macskaköves Prága látványosságainak felfedezése közepette. Dollyt ez egyáltalán nem hatotta meg. Szenvtelenül hagyta, hogy a személyzet – én, a kollégáim, vagy épp az idegenvezetők – ellássák az öreget, míg esténként boldogan mutogatta a legújabb designer táskát, amit a belvárosban járva szerzett. Ez addig ment, míg pár nap múlva, szintén egy cseh városlátogatáson, egy 16. századi étterem súlyos vasajtaját én előzékenyen kinyitottam Mr. Hewittnak.

Ennek ő úgy megörült, hogy a kelleténél nagyobb lendületet vett, ismét elesett, leszánkázott jónéhány lépcsőn, és hangos „meghalok, meghalok” kiáltások közepette legalább három métert gurult előre.

Ez életem azon ritka pillanatainak egyike volt, mikor kb. 20 másodpercig sóbálványként lemerevedve álltam, iszonyú lelkiismeretfurdalással, hogy az esést valamiképp én okoztam. Ekkor komolyan elgondolkodtam azon is, hogy mégsem nekem való ez a munka, inkább megyek vissza „Gizikének” a közigazgatásba, az nyugalmasabb. Itt már nem volt mese, mentőt kellett hívni az öreghez, és bár komolyabb baj nem történt, gyorsan kiengedték, az út hátralévő részében a hajón maradt, míg felesége továbbra is felszabadultan shoppingolt Európa-szerte.

Folytatás 08. 09-én!

Sárkány Viki

Idegenvezető

Kíváncsiság: ezt tartom a legfontosabb értéknek az életben, ez mozgat a mindennapokban. Utána menni embernek, háznak, kapukba bemenni, beleszagolni, elképzelni-meghallgatni egy ember, egy ház, egy ország történeteit. Történetek. Hiszem, hogy ezek mozgatják az életünket, saját magunknak mondott történeteinkből építkezik az identitásunk, épp ezért érdemes ezeket időnként felülvizsgálni. Az írással lenyomata marad a kíváncsiságnak és az épp megtalált történeteknek – a megosztás pedig segíthet valakinek, aki épp ilyen történetre volt éhes. Talán épp Neked.