Anya vagy és lelkiismeretfurdalásod van? Üdv a klubban!

Krisztina velem szemben ül a fotelban és sír. — Félek, hogy elrontok mindent. Nem akarok így viselkedni, és mindig ez van. Látom a rémült arcát a kislányomnak, de nem tudok megálljt parancsolni magamnak. Nem akarok kiabálós anyuka lenni.

Helga majdnem nem jelentkezett a továbbképzésre, amire már olyan régóta vágyik. Ez mindössze heti kétszer két órás elfoglaltságot jelent majd a számára, mégis rossz anyának érzi magát, hogy végül mégis elköteleződött. A gyerekem mellett a helyem — mondja.

Eszter a családtagok és barátok kereszttüzében vacillál, hova írassa kisfiát. — Mindenki azt mondja, hogy az ovinak az otthonunkhoz kell közel lennie, mert mi lesz, ha beteg lesz a gyerek.  Fél órát fogom hazáig vinni lázasan? De én kinéztem egy kétnyelvűt a munkahelyem közelében, és attól félek, hogy rosszul döntök, ha azt választom.

Az anyai bűntudat, bár tudományos fogalomként még nem ismerték el, mégis mindannyiunk számára ismerős érzés.

Sokféle arcát mutatja, hol pusztán aggodalom, hol szorongás, hol szégyenérzet formájában bukkan fel. Annak tudata, hogy valamit nem csinálunk elég jól, hogy valamit elrontottunk, s ezért ott fogunk égni a rossz anyák máglyáján. Érezhetjük utólag, amikor már valamit megtettünk, valahogyan viselkedtünk, ahogyan “nem szabadott volna”, érezhetjük épp akkor, amikor a “bűnt” elkövetjük, de leggyakrabban már előre bűntudatunk van olyan dolgokért, amelyek még meg sem történtek. Sőt, nem csak cselekedeteinkre, de gondolatainkra és érzéseinkre is lesújt saját ítélőszékünk bárdja. A lényeg, hogy egy percig se érezzük jól magunkat a bőrünkben, a másodperc töredékéig se lehessünk elégedettek.

Ez lenne az anyaság? Sajnos, ez is.

A bűntudat egyfajta önbüntetés, ami feloldoz. Megszoktuk, ha rosszat csinálunk, csak ki kell bírni, ami érte jár, és minden rendben. Az állandó bűntudat azonban már menekülés is a valódi megoldástól, a felelősségtől, hogy felvállaljuk döntéseink, cselekedeteink következményét. Nehéz lenne kimondani: igen, én olyan anya vagyok, aki dolgozik, és ez nekem így jó! Izgalmas dolog utánamenni és kinyomozni, miért ilyen fertőző ez a betegség az anyák körében és mi célból sanyargatjuk magunkat vele.

Külső okok

Persze vannak külső okok, amelyekre rá lehet fogni önmagunk állandó marcangolását. Itt főként a médiát és a társadalmat szokták említeni. Mindkettő ludas lehet, a túlidealizált anyaképpel és az egymásnak ellentmondó elvárásokkal. De egyik sem érne semmit el, ha nem lenne rajtunk a gomb, amit nyomogatni tudnak. Kiváncsian lessük, hogyan csinálják mások, melyik celeb mennyit fogyott szülés után. Ha nem lennénk vevők ezekre a tartalmakra, akkor nem is gyártanák őket. A közösségi média fokozottan alkalmas az önbecsülés módszeres csökkentésére. A posztok majdnem száz százaléka pozitív, s ezek több, mint 90 százaléka szuperpozitív információt közöl, vagyis életünk legkevésbé sem hétköznapi pillanatait.

S bár tudjuk, hogy nem nyerhetjük meg a lottót minden egyes nap, mégis elhisszük, hogy mások ezt teszik.

Ennél még nagyobb hatást gyakorlunk mi magunk egymásra. Sokan rettegnek a többi anya vizslató tekintetétől, megjegyzéseitől. Joggal? Folyamatosan méregetjük magunkat más anyákhoz, akik “jobban” csinálnak ezt, vagy azt. És valóban, egymással tudunk a legkritikusabbak lenni. Csupán jószándékból, de valószínűbb, hogy belső bizonytalanságunk kompenzálásaképp adunk tanácsot, kérkedünk saját eredményeinkkel, megy a “vetítés” egymás előtt. Jó lenne tűzszünetet hirdetni, sőt, együttérzéssel fordulni egymás felé. Hiszen mi tudjuk a legjobban, milyen pokolian nehéz néha ez az út.

És itt van Freud is, aki csúnyán belerondított a boldog öntudatlan nevelés levesébe. Az ő tanításainak köztudatba kerülése az a mérföldkő, ami miatt már nem elég azon gondolkodnunk, hogy életben tartsuk a gyereket.

Azok, akik most nevelnek gyereket, az első olyan generáció, akik ebbe a folyamatba tudatosságot visznek.

Ennek előnyeivel és persze hátrányaival együtt. Sem úttörőnek, sem tudatosnak lenni nem könnyű. Sokkal egyszerűbb, ha valamit csak automatikusan csinálok, anélkül, hogy azon gondolkodnék, mivel teszem a legjobbat. De most már nincs visszaút…

Belső okok

Freud megértette velünk, miért érezzük olyan pocsékul magunkat a saját bőrünkben, ráirányította a reflektort gyermekkorunk sötét pillanataira, s kiderült, minden rosszért a szüleinket okolhatjuk. A legtöbb szülőben így megfogalmazódik, hogy jobb akar lenni, jobban akarja csinálni, mint a felmenői. Nem követi el ugyanazokat a hibákat. És senki nem mondja el, hogy de, bizony elfogjuk,  és ez így természetes. Így amikor szembesülünk a szörnyű valósággal, és anyánk hangján szólunk a gyerekhez, összeomlunk.

Tegye fel a kezét, akit feltétel nélkül szerettek a szülei!

Jószándékból, de mégis teljesítményhez kötötték, büntetéssel, szeretetmegvonással igyekeztek minket ráterelni a helyes útra. Így a legtöbb felnőtt alaplapjára ráégett: valamilyennek lennem kell, jobbnak kell lennem, teljesítenem kell, nem hibázhatok! Csoda, ha az anyaság is ugyanezt a megfelelési kényszert provokálja? Megszoktuk, hogy mindig van egy sztenderd, amit el kell érni, bizonyára szülőként is ugyanez a helyzet. Idegen és érthetetlen ezt az egész anyaság dolgot egy útnak tekinteni, amiben kölcsönösen tanulunk egymástól. Igen, a szülő gyerek viszonylat ebből a szempontból szimmetrikus. S ha tudok tanulni, tanulságot levonni, az azt jelenti, hogy van még, amit nem tudok. Logikus okfejtés. Az egyetemre sem úgy iratkoztunk be, hogy előbb lediplomáztunk. Ahogy egész életünknek, úgy a szülővé válásnak is talán a legmélyebb értelme a tanulás, fejlődés. Ha tökéletesek lennénk, nem kéne megszületnünk se.

Ideje hát dönteni, megbarátkozol-e saját tökéletlenségeddel és “nemtudásoddal” az élmény, a pillanat, az öröm, az élet kedvéért, vagy ragaszkodsz inkább az önsanyargatáshoz.

Szöveg: Pethő Orsolya, pszichológus – anyaszerviz.hu
Nyitókép: Pixabay