A január a nagy szakítások és a válások hónapja. Ahogy ma mi is beszámoltunk, újabb sztárpár mondott könnyes búcsút egymásnak. Ők is úgy nyilatkoztak, hogy közösen, szeretetben nevelik tovább közös gyermekeiket. Lehetséges ez? Pethő Orsolya pszichológus szerzőnk szakértő írása eloszlat néhány kétséget ezzel kapcsolatban.
A válás – nem valaminek a vége, hanem ugyanannak a folytatása egy sokkal-sokkal nehezebb pályán. Péter néhány hónappal válása után keresett fel. Arra volt kiváncsi, hogyan tudja kezelni gyermekei kitörő érzelmeit. Mindannyiukat nagyon megviseli, amikor a kicsik nála vannak, és közeledik a búcsú ideje. Elmesélte a válásuk történetét, belátta, milyen szerepet játszott a kapcsolatuk megromlásában. Azt is elmesélte, hogy volt felesége hogyan igyekszik megnehezíteni a helyzetét, miközben a gyerekeket is felhasználja haragja kifejezésére, sebei nyalogatására. Kezd kimerülni a harcban.
Úgy tűnik, hiába váltak el, kapcsolatuk nem lett könnyebb. Mindkettejüknek dolga van a másikkal és saját magukkal. A volt feleség esetében a gyermekkori bizalomvesztés van a palettán, Péter az önértékelés és megfelelési vágy területén kell hogy munkálkodjon magán. A közös gyerekek miatt már nem szökhetnek el a feladat elől. Amíg nem lépnek előre, folyamatos külső és belső konfliktusaik nem oldódnak meg. Kapcsolatuk fájdalmas, de segítő tükör, ami megmutatja, hol van még dolguk magukkal.
Számtalanszor írtam már a válásról, azokról a folyamatokról, amelyek megnehezítik, vagy épp megkönnyítik a gyerekek számára a folyamatot. De sajnos újra és újra inspirál egy újabb történet, egy újabb eset, amiben látom, ahogy.a gyerekeket minden tudatosságot nélkülözve használják a felnőttek saját sérelmeik gyógyítására, arra, hogy elégtételt szerezzenek fájdalmaikért, a másikon győzedelmeskedjenek. A válás az a téma a gyereknevelésben, ami a leginkább megmozgat engem, de mégis ettől “fázom” a leginkább. Nehezen tudok bizakodó és lelkes pszichológus lenni, amikor az érzelmi intelligenciájuk legalját nyújtó, a sérelmektől biológiai lénnyé alacsonyodó szülőkkel találkozom. Ez az az élethelyzet, amiben kiderül mindenkiről, hogy kicsoda ő. Mesélj a válásodról, és megmondom ki vagy! Embert próbáló élethelyzet mindenki számára. Feltép olyan sebeket, amelyekről azt se tudtuk, hogy léteznek. A sebeket nem a másik okozta, csupán csak emlékeztet valamire. A válás, ahogyan maga a kapcsolat is, óriási lehetőség arra, hogy szintet lépjünk. Hogy megoldjuk, amivel dolgunk van. Kapu az önismeret és a tudatosság felé.
Létezik néhány mítosz, amelyek eloszlatásával talán segítek közelebb kerülni egy tudatosabb válási folyamathoz.
A válás örökre traumatizálja a gyerekeket, örök sebeket okoz
Nem igaz. Önmagában a válás hosszú távon nem okoz örök sebeket, csak a módja, ahogyan a folyamat lezajlik. Rövid távon természetesen nagyon nehéz időszak lehet a család minden tagja számára. Valami elmúlik, amiben hittünk, ami a minden napok kereteit adta. Valami új kezdődik, amiről még nincs senkinek sem tapasztalata. Sokféle érzelmi és gyakorlati kérdést kell megoldani. Természetes, ha ez az időszak tele van félelmekkel, haraggal, szomorúsággal. Ám tovább lehet lépni és hosszú távon – ha a gyerekeket nem kényszerítjük arra, hogy válasszanak a szülők között, ha oda tudunk figyelni az ő érzéseikre is –, a folyamat során a seb begyógyul. A sebeket a két fél acsarkodása, a manipuláció, a gyerekek felhasználása, a hazugságok okozzák.
Az egyik fél a hibás, a másik pedig ártatlan áldozat a válás során
A válások többségében hasonló dramaturgiával zajlanak az események. Az egyik fél a látszólagos elkövető, aki valami rossz fát tesz a tűzre (félrelép, elhidegül, hazudik), a másik a látszólagos áldozat, aki, ha nem vigyáz és nem elég tudatos, sértettként jóval nagyobb károkat okoz majd a folyamat során. De ezek csak szerepek, és valójában mindkét fél pontosan ugyanannyira felelős a kialakult helyzetért. A kérdés nem az, hogy ki a hibás, hanem az, hogy hogyan tudok fejlődni, milyen tükörbe néztem most bele, mi a saját dolgom ezzel a helyzettel?
A válással végre megszabadulok a másiktól
Nem igaz. Bár nem egy fedél alatt laknak innentől kezdve a felek, és új párra is találhatnak, érdekes módon a le nem zárt körök, a meg nem értett játszmák ugyanúgy folytatódnak a válás után is, mint a házasság alatt. Démonjainktól nem tudunk megszabadulni, sőt, még nehezebb helyzetben kell velük szembenézni. Ugyanis az ördög nem a másik személyében keresendő, hanem saját magunkban. A kapcsolatunk, a történetünk és a válásunk is ugyanarról szól – saját magunkra világít rá, és arra, amivel még mindig dolgunk van. Egy tükör, amivel ha hajlandóak vagyunk szembenézni, a fejlődés lehetőségét hordozza.
Az egyik szülőt jobban szeretik a gyerekek, mint a másikat
Felesleges belemenni a kit szeretnek jobban a gyerekek versenybe, mégis gyakran megtesszük, persze csak önigazolásként és saját sebeink nyalogatásaként. A kicsinek ez nagyon nem tesz jót, csak a saját Egónknak. A gyerekek nem szeretik jobban az egyik vagy a másik szülőt.
Valójában a szeretet szót el is kéne felejtenünk a válás kapcsán. A kérdés inkább az, kivel érzik magukat nagyobb érzelmi biztonságban, kivel biztonságosabb a kapcsolatuk?
Ebben lehet különbség a két fél között. Nem erkölcsi kérdés, legtöbbször pusztán amiatt alakult így, mert az egyikük volt velük többet, míg a másik sokat dolgozott. Mindannyian akkor járunk jobban, ha a gyerekeket fókuszban tartva inkább igyekszünk kiegyenlíteni ezt az egyenlőtlenséget, és segíteni a másiknak közeli és biztonságos kapcsolatot kialakítani a gyerekekkel. Nekik az a legjobb, ha mindkét félre számíthatnak, mindkettőt ugyanúgy szerethetik.
Akivel a gyerekek jól viselkednek, az a jobb szülő
Nem igaz. Óriási elégedettséget tud okozni, ha azt tapasztaljuk, hogy a másik félnél a gyerekek elviselhetetlenek, hisztiznek, engedetlenek, míg amíg nálunk vannak, pedánsan végrehajtanak minden utasítást. Épp a fentiekből következően az érzelmi biztonságban jelentkező különbség lehet az ok. A gyerekek annál a szülőnél viselkednek rosszabbul, ahol bátran el merik magukat ereszteni, ahol megmutathatják a kevésbé szerethető oldalukat is. Ahol nagyobb az érzelmi biztonság. Ilyenkor lazul az önkontroll és felszínre törnek azok az apróbb vagy nagyobb feszültségek, érzelmi blokkok, amelyek a mindennapokból, vagy az éppen zajló folyamatból származnak. A gyerekek a legtöbbször “kiviselkedik” magukból az érzéseiket, vagyis hisztizni, ellenkezni fognak, feszegetik a határokat. Annak a szülőnek merik megmutatni legsötétebb érzéseiket, annak fogják kiabálni, hogy UTÁLLAK!, amelyikkel közelebbi és intimebb a kapcsolat.
A gyerek panaszkodik a másik szülőre, meg kell tőle mentenem szegényt
Nem igaz. A gyerekek igyekeznek mindkét szülő érzelmi igényeit kielégíteni. Nem nehéz rájönni, hogy anya szomorú, vagy dühös, ha lelkesen mesélek arról, ami apánál történt, de megkönnyebbül, felélénkül amikor a rossz élményeimről panaszkodok.
Érdemes mindig tízzel elosztani, amit a gyerek mesél a másikról, de inkább hitelesebb forrást keresni. Magát a másik szülőt. Nagy a kísértés, hogy sebzett és elégtételt kívánó Egónk fürödjön a panaszokban.
Valóban a gyereket akarjuk megmenteni? Nem pusztán jól esik hallgatni, milyen szörnyű szülő a másik fél? Ezzel csak még mélyebbre ássuk a kettőnk közti szakadékot, és a gyereket is sodorjuk az érzelmi katasztrófa felé. Ha lehetőséget adunk rá, ki fogja valamilyen módon használni a két fél közti ellentétet. Akár egyre nagyobb hazugságokba keveredve igyekszik mindkét félnél megkapni azt, amire vágyik. Érzelmileg és anyagi értelemben is. Egyszerűen nem tehet mást.
Az a fél az erősebb, aki bántja, támadja a másikat, és mindenképpen vissza kell vágni
Nem igaz, a támadó épp gyengeségét, sebezhetőségét igyekszik elpalástolni. Haragja, mint a legtöbb esetben csupán másodlagos érzelem, és azt a célt szolgálja, hogy megvédje őt. Megvédje attól, hogy gyengének, kiszolgáltatottnak érezze magát. Legjobb védekezés a támadás, a mondás szerint is. A bizalom elvesztésével sokkal nehezebb egymásnak megmutatni félelmeinket, szorongásainkat, sebezhetőségünket. Valójában mindannyian csak arra vágyunk, hogy szeressenek, értékeseknek tartsanak. Ha felvesszük a kesztyűt, csak mélyítjük az árkot és még inkább okot adunk a további harcra. A szeretetlenség és az értéktelenség érzés az, ami bárkit képes kiforgatni önmagából. Még arra is rávesz, hogy saját gyermekeinket se kíméljük és érzéseikkel nem törődve felhasználjuk őket a másik ellen.
